Az utóbbi két évben elhagytam magam, nem foglalkoztam saját magammal. Most
nem lelki problémáról van szó, és nem is az írásról. Ezt kimondottan a testemre
értettem. Soha életemben nem volt gondom az alakommal, vagy a kinézetemmel. A
súlyom állandóan ötven és ötvenöt kiló között mozgott. Ehettem bármit nem
számított, mert a mérleg nem kúszott feljebb. Sőt! Amikor terhes lettem kerek
negyvenheten állt a mérleg nyelve, majd hetvenhárom kilóval megszültem a fiam.
Eltett három hónap, és megint dicső fényemben (53 kg) tündököltem. És mit
tettem ezért? Semmit.
Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy mióta az eszemet tudom, mindig
sportoltam. Ha másra nem is jutott időm, de annyit megtettem, hogy minden reggel f utottam négy kilométert. Aztán
telt-múlt az idő, és picit, vagyis nagyon elbíztam magam, és leálltam
mindenféle testmozgással. Emellett hat éve megállapították, hogy Crohn beteg
vagyok, ami sokszor jár szteroidos kúrával. Amikor rosszul voltam, akkor napi
negyven mini gramm szteroidot kellett szednem, majd ezt, kéthetente két mini
grammal csökkentenem, és ez sem állta annak akadályát, hogy jól érezzem magam a
bőrömben.
Mivel, egy idő után mindig mindenre ráunok, ezért a jó közérzetemhez az is
közrejátszik, hogy pár havonta változtatom a kinézetem. Év elején még barna
hajszínnel sétálgatok az utcán, majd jön a tavasz, akkor váltok és
platinaszőkére festetem a hajam. Igen ám, de hol van még az év vége? Miután ezt
is meguntam, tetetek bele rózsaszín tincseket, és mire eljő az ősz, addigra már
teljes rózsaszínben pompázom. Egy szó, mint száz, soha nem okozott gondot a
megújulás. Szóval, a lényeg az, hogy túlontúl hittem magamban, a testemben,
ezáltal nem fordítottam elég időt rá.
Két éve megint kaptam egy kúrát, és sikerült magamra szednem húsz kilót. Na,
ez az amitől, azóta sem tudtam megszabadulni. Bármit csinálhattam nem akart
elhagyni engem az a sok zsírpárna. A gép előtt ülve könyöröghettem neki,
olvasás közben tömhettem csokival vagy utazás alatt adhattam neki chipset,
semmi sem használt. Be kellett látnom, hogy életem megrontója, egy igen
ragaszkodó állatfajhoz tartozik. Egy ideig csak ültem, és azon merengtem,
hogyan is szabadulhatnék meg az engem kínzó, kéretlen immár lassan két éve
hozzám kötődő társtól. Aztán pár hete lőn fény, és megvilágosodtam. Az ötlet
egyszerű, és nagyszerű volt. Rájöttem, hogy kérem szépen, ide egy szakember
kell. Na, nem egy doki, aki a maga száz kilójával és dohányszagával hosszú
percekig regéli, miként kellene diétáznom, és hogy az sem ártana, ha leszoknék
a cigiről. Nem. Ide IGAZI szakember kell. Akire ránézek, és azt mondom, hogy
igen, én is így akarok kinézni. És hol lehet ilyet találni? Hát, az
edzőtermekben. Legott segítségemül hívtam egyik legjobb barátomat, Guglit.
Utána néztem, hogy a környékünkön hol, és mennyiért ajánlanak lassú,
fájdalmaktól sem mentes fogyást, kocka hasat stb.
Három lehetőség tárulkozott elém. Mindegyiket végigjártam, és többféle
tapasztalatot szereztem.
Az első helyet úgy ajánlotta egy ismerős, így sok reményt fűztem hozzá.
Beléptem, ahol rögtön feltűnt a hely régiessége. Nem vagyok egy kikent-kifent
nő, de azért van egy alap igényem. Mindig azt mondogatom, hogy ne
ítélkezzünk a kinézet alapján, így adtam egy esélyt az első jelöltnek. Beljebb
merészkedtem, majd nem egész két pillanat alatt mellettem termett egy nő.
Karját végig tetoválások tarkították, szolárium sütötte arcát halvány derengésbe
vonta simogatós telefonjának kijelzője. Álltunk egymással szemben, néma
csendben, melyet az említett nőnemű egyed tört meg.
– Segíthetek?
Persze, tedd el azt a szart, és figyelj rám, mondtam volna a
legszívesebben, de jólneveltségem került az előtérbe.
– Jó napot! – köszöntöttem a napszaknak megfelelően, hátha veszi a lapot.
Sajnos, nem igazán értette azt, amit közölni szerettem volna, mert csak
nézett rám, mint borjú az új a kapura. Gondoltam belevágok a közepébe.
– Ide szeretnék jármi edzeni, milyen tarifákkal dolgozik? – kérdeztem,
hátha most mát el tud szakadni a telefonjától. Próbálkozásomat siker koronázta,
mert egyetlen apró pillanat erejéig megtisztelt azzal, hogy rám nézett.
– Többfajta is van – kaptam a kielégítő választ.
Ekkor döntöttem el, hogy kösz, de ezt a helyet kihagyom. Valahogy nem vonzott
egy olyan edző, akinek le sem esik, hogy pár perccel előtte mit is kérdeztem
konkrétan, minek tituláltam. Azért, már csak a poén kedvéért is játszottam
tovább a szerepem.
– Rendben, és mik ezek?
– Hát, van tíz alkalmas, és van korlátlan bérlet.
Ok, kösz b...meg, most sokat mondtál. Na, térjünk a lényegre.
– Mennyibe kerülnek, mennyi idő, míg húsz kilót ledobok? – jött a következő
elgondolkodtató kérdés.
Válasz helyett az arcomhoz tolt egy képet, melyen ő szerepelt, sokkal több kilóval
egyetemben.
– Ez én vagyok, egy évvel ezelőtt – kaptam
a felvilágosítást.
Pont erre voltam kíváncsi, nem arra, amit
kérdeztem, á dehogy, még véletlenül sem. De legalább annyit elértem, hogy
másodjára is a szemembe nézett.
– Ez szép eredmény, de mennyibe kerül a
bérlet?
– Attól függ, hogy melyik, mert két fajta
is van.
Ekkor a lelkem már tombolt, mert nem
hittem el, hogy mindent kétszer kell megkérdeznem. Belegondoltam, hogyha ő lesz
az edzőm, az miként fog zajlani. Lelki szemeim előtt megjelent egy kép erről, ami nem igazán lelkesített fel.
– Oké, köszönöm. Még átgondolom az
ajánlatát, és majd jelentkezem. – Ahogy befejeztem a mondatot, már fordultam is
a bejárat felé, és angolosan távoztam. Szerintem fel sem tűnt neki jelenlétem
hiánya, de annyi baj legyen.
A következő állomásom egy virágról elnevezett
fitneszterem lett. Úgy alakították ki a helyiséget, hogy az utcáról nem lehetett
belátni. Ezt már egy plusz pontként könyveltem el magamban. Az egész nem volt
nagyobb, mint a mi lakásunk, így a tér minden egyes négyzetcentiméterét
teljesen beláthattam. Csak pár ember izzasztotta magát a gépeken, ami nem sokat
árult el a minőségről. Odasétáltam a pulthoz, és megszólítottam a mögötte álló
ötven és hatvan év közötti hölgyeményt.
– Jó napot! Érdeklődnék, hogy maguknál
milyen edzési forma található, illetve ezek milyen árban vannak?
– Többféle lehetőségünk is van a
vendégeink számára. Van pontos elképzelése, hogy mit szeretne sportolni?
Itt éreztem azt, amit az előbbinél nem,
hogy most egy értelmes beszélgetés résztvevője leszek, és a legtöbb kérdésemre
meg fogom kapni a választ.
– Kimondottan a konditerem részre lennék
kíváncsi. A havi bérlet árakra, illetve arra, hogyha még gép szűz vagyok, akkor
kapok-e valamilyen segítséget, és az mibe fog fájni?
– A korlátlan bérlet ára egy hónapra
hatezer-kilencszázba kerül, és ebben már benne van a személyi edzés is.
– Van egy tizenhat éves fiam, és ő velem
együtt szeretne edzeni. Ez megoldható?
– Sajnos nem, mert a termünk kimondottan
nőknek ajánlja a szolgáltatásait. Férfiakat nem engedünk be.
– De ő nem férfi, hanem egy gyerek –
szálltam vitába.
– De attól még nem nő.
– Nem, nem nő. Gyerek – hangsúlyoztam ki a
lényeget.
– Akkor, hadd fogalmazzak egy picit másképp
– köszörülte meg a torkát. – Az ön gyermekének a lába között virsli vagy zsemle
van? – kérdezte tőlem, miközben az arca egyre pirosabb lett.
– Ez egyértelmű – háborodtam fel.
Milyen dolog, hogy megkérdőjelezi a fiam férfiasságát!
Milyen dolog, hogy megkérdőjelezi a fiam férfiasságát!
– Akkor hát – tárta szét a karját –,
nincs mit tenni.
– Rendben, köszönöm szépen. Viszlát –
köszöntem el legyőzötten, és egyben roppant csalódottan is.
Egyszerűen nem hittem el, hogy nincs olyan
konditerem kerek e városban, ahol megfizethető árak vannak, a fiammal együtt
edzhetnék, és az sem ártana, ha olyan személyi edzőnk lenne, aki a telefonjának
simogatása helyett másra is figyel. Ezek olyan nagy elvárások?
Az előző két hely tapasztalatait magamba
mérlegelve vágtam neki az utolsó lehetőségnek, melyet a kis papíromra felírtam.
Már nem álmodoztam semmiről, megadtam magam a végzetnek, hogy ez nem egy mese, ahol
a három kívánságom teljesíti a jó tündér, az aranyhal vagy angyal. Sorsomba
beletörődve nyitottam ki a legutolsó esélyem kapuját.
Előttem egy jó hosszú lépcsősor
árválkodott arra várva, hogy megmásszam. Mire a tetejére értem, annyira
elfáradtam, hogy elgondolkodtam azon, mégiscsak nem-e egy mesébe csöppentem, ahol három
kihívást kell teljesítenem, és ez itt az első. Vettem pár mély levegőt, mert
milyen ciki lett volna, ha az egész helyiség az én lihegésemtől hangos. Azt
tudtam, hogy nem vagyok formában, de hogy ennyire, arról álmodni sem mertem.
Eléggé letaglózott a felismerés.
Szóval, miután légzésem az alapszintre
állt, benyitottam a következő ajtón. Körbenéztem, és a terem közepén egyből
kiszúrtam a pultot, a mögötte leledző harminc év körüli, fekete hajú
hölgyeménnyel egyetemben. Kényelmesen sétáltam oda hozzá. Csak semmi sietség,
semmi feltűnés. Amikor odaértem, rögtön a jó bevált szöveggel kezdtem.
– Jó napot! Érdeklődnék, hogy maguknál milyen
árban vannak a bérletek?
– Egy alkalom ezer forint, a tíz alkalmas hétezer-nyolcszázba,
míg a korlátlan bérlet kilencezer-ötszázba kerülnek. De pontosan mit szeretnél?
Oké, egyből letegezett, ez egy jó pont.
Legalább nem kell a magázással szenvedni, és azt is a pozitívumhoz soroltam,
hogy nem vesztegette az időm, és a tárgyra tért.
– Júliusra le szeretnék fogyni húsz kilót.
– Most hány kiló vagy?
– Hetven.
Ekkor rám nézett, és tetőtől-talpig
végigmért.
– Az nem fog menni. A te magasságodhoz és
súlyodhoz mérve, heti egy kiló mínusz az, ami még egészséges.
Oké, gyűlnek a plusz pontok, mert itt
legalább nemcsak a pénzre mennek, hanem arra is figyelnek, hogy ne tegyenek
kárt bennem.
– Jó, akkor mit ajánlasz, hogy lenne a
legjobb? – tegeztem vissza.
– Első körben egy felmérő edzést kellene tartani, hogy
lássuk milyen erőnlétben vagy. Ha ez megvan, akkor leülünk megbeszélni az
ütemtervet.
– És a személyi edzés, milyen árban van?
– Négyezer-ötszáz, de ez csak egy egyszeri
díj, és magában foglalja az edzésterv, és étrend összeállítását.
Rendben, eddig minden simán ment. A tér
kialakítása, színe, elrendezése szimpatikus, a pultban ülő eddig minden kérdésemre
korrektül válaszolt, az árak is nekem valók, úgyhogy már csak egyetlen kérdésem
volt.
– A fiam is jöhet?
– Persze. Mennyi idős?
– Tizenhat.
– Akkor neki a gyerekedzőt, Zolit ajánlom
– mutatott egy fiatal srác felé.
Azt hiszem, megtaláltam a legideálisabb
helyett, ezért feltettem a mindent eldöntő kérdést.
– Mikor kezdhetek?
– Mikor szeretnél?
– Holnap délután. Persze, ha megfelel.
Elővett egy füzetet, amit én határidőnaplónak
néztem, és belelapozott.
– Nem probléma. Hozz magaddal edzőruhát,
vizet, törülközőt. Ezek kötelezőek a teremben.
– Rendben, akkor holnap találkozunk –
köszöntem el mosolyogva.
A következő részben magát az edzést, a
diétás étrendet osztom meg veletek, illetve az első csetlő-botló lépéseimről olvashattok.
Kedves Emilly!
VálaszTörlésÉlveztem a bejegyzést és jót nevettem a helyzeteken, a pultosokon, a reakciókon és kicsit Rajtad is a zsemle-virsli résznél. Már alig várom, hogy a edzés-kínzást ecseteld. Mu-ha-ha!
Szeretettel:
Imádott Hollótollad ;)
Szia :)
TörlésKöszönöm szépen, hogy élvezted olvasni :)
Jó, értem én vidulásod tárgyát, de akkor is egy tizenhat éves egyed, az még a gyerek kategóriába tartozik. Függetlenül attól, hogy mi van, vagy nincs a lába között.
Kösz szépen, rendes vagy, hogy város már a kínzás részt. Volt, van és lesz benne részem elég. De hát, valamit valamiért. :)
Emilly