Keresés

Rejtő Jenő (P. Howard): Csontbrigád

Elég sokáig tartott, míg kiolvastam. Elkezdtem, majd pár oldal után félretettem, mert úgy éreztem, hogy nem érintett meg, nem szippantott magába. Aztán pár nap elteltével, újból elővettem, és le sem tudtam tenni.

Egy könyv a becsületről, a hazaszeretetről, és az önként vállalt kínról. Az önként vállalt büntetést nem igazán értettem, mármint azt, hogy miért? 
Ahogy haladtam a történetben úgy fogtam fel, hogy vannak és kellenek is olyan emberek, mint Félcamp. Tisztességes, becsületes, és rettentő naiv. Mindezek ellenére a szívemhez nőt a főszereplő, aki egyaránt megjárta a saját, és mások poklát is. 
Érdekes és egyben borzalmas hatással volt rám, hogy a Csontbrigád tagjai arról kapták a nevüket, ki milyen tárgyat birtokoltak. Mintha egy élettelen valami ki tudná fejezni, mi a lakozik az emberi szív, az emberi lélek legmélyén, mitől ember az ember. Aztán jön a főszereplő, és megmutatja, hogy az is lehet értékes tagja ennek a minitársadalomnak, akinek nincs semmije „csak” barátja. 
Miközben haladtam a történésekkel, láttam magam előtt Félcampot, ahogy bűnhődik és megtapasztalja nemcsak a testi, hanem a lelki kínt is. Mindvégig egy hang ordított a lelkemben: „de hát, ártatlan!”

Az egyik kedvenc részem: 
– Jó! Káplár! 
Megjelent Tiguer. 
– A fogollyal lelépni! 
Vitték. 
– Azt hittem, jobban megveri – dünnyögte némi csalódással a káplár. 
– Nem vert meg. 
– No, majd az őrmester – biztatta szinte vigasztalóan.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML