A
földön feküdtem összegörnyedve, kezemmel a fejemet védtem. Testem minden porcikája
megtapasztalta a kínt, mely elmémet is elborította. Könnyeim arcom mosták, és
egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy: miért? És ütött.
A
padlón a saját hányásomba hajtottam a fejem. Szaggatva vettem a levegőt,
mellkasom lassan emelkedett, majd süllyedt. Számat ellepte a vér fémes íze. Ép tudatom utolsó cseppjébe kapaszkodva saját bőrömbe haraptam, hogy elhiggyem,
ez nem álom. És ütött.
A
saját szégyenem tartott fogva, a dermedtségtől mozdulni sem tudtam. Karjaimmal
öleltem magam, és fel akartam adni. Azt hittem, már nem bírom tovább, már nem
megy. Ezernyi gondolat cikázott át rajtam, milliónyi emlékkép tódult fel
bennem. És ütött.
Mit
tettem, amivel ezt érdemeltem? Ki volt az, aki ezt rendelte nekem? A fájdalmat,
a kínt, a gyűlöletet, ami lelkem mélyén kelt életre. Valaki mondja meg, miért?
Hiába tettem fel a kérdéseket, válaszok helyett nem kaptam mást, csak az ütések
záporát. Egyre
erősebben éreztem, ahogy ereimben serkent a vér, ádáz harcot vívott a gyötrelem
ellen. A szívem lassan dobbant még párat, majd felbőszülve harcra hívta lelkem.
Nem adtam meg magam neki, nem mentem el szó nélkül, nem törtem meg. Nem, nem,
nem! Ott voltam, harcoltam! És ütött.
Még
egy utolsó csapást mért rám, mielőtt befejezte volna a művét. Lihegve állt meg
felettem.
–
Kérsz még? – kérdezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése