A karosszékben, keresztbe tett
lábakkal, ölében egy nyitott könyvvel ül. Kattint, világosság, szív, tüdőz, kifúj.
Füst gomolyog körülötte, és ő csak ül és néz. Néz előre, a nagy semmibe, mintha
megannyi világ tárná ki kapuját. Néz, mintha ezernyi színben pompázna a rég nem
látott tóparti ház, mely lepkeszárnyon emelkedik fel, fel egészen a piros ég
felé. Néz, mintha csak a ház egyetlen bedeszkázott ablakán keresztül látná a
rózsákat, ahogy töviseik hívják édes szerelemre. Csókra teremtett ajkukkal
mondanának neki hangtalan bókokat, cserébe egyetlen csepp, apró csöppnyi kék
vérért. Néz, mintha örömmel adná meg ezt a csöppnyi áldozatot ennek a rejtelmes
világnak, hol nem érvényesek a szabályok, konveciók, csak egy számít: Ő.
Egyedül az ő lelkéért vívnának ádáz
csatát az eddig békésen álomba burkolt remények. Néz a messzeségbe, és már
látja, igen, már látja az árnyékot, melyet a tópart melletti lila fa vet rá. A
Hold is csak érte kék, csak neki játszik a zongora lábán keserédes dallamot. És
megint hallja a nesztelen suttogást, hogy őt szeretik, az ő lénye a
tökéletesség szimbóluma. Csendben érkeznek a hiúság ágyán, meleggel, puhasággal
kecsegtetve, hogy nem számít a múlt, attól ő még ember. Az sem zavarja, hogy
közben fénytelen szemeimben, mely akár a tükör, az ő alakjának körvonala tekint
vissza rá. Attól ő jó ember, csak néha eltéved, ami megbocsátható egy csepp
vörös vérért. Feloldozzák minden alól, minden megbocsátható. Megáldják azért,
amit tett vagy tenni fog, hisz’ mint minden bűn után, most is bűnhődött,
áldozott az áldozat oltárán.
Megtöri a mozdulatlanságot. Szív,
tüdőz, nyomkod. A parázs még izzik, akár a szeme mélyén a hév, mellyel újból
beteljesítette végzetét. Bensőjében újból érzi a mennyei prófécia utolsó lecsendülő
rezgéseit. Ő ezért létezik, neki célja, reménye, kötelességtudata van. És
teljesítette is. Boldog. Húsos ajkai mosolyra húzódnak, ahogy szerelmesen
letekint rám. Összecsukja a könyvet, feláll, felém hajol, majd mellém fekszik.
Még egyszer, utoljára, át akarja élni a pillanatot. Ujjaival végigsimít minden
egyes porcikámon, és gyönyörét leli, ahogy nedveimmel bekeni testem. Eljött az
idő, mennie kell. Fájdalmasan sóhajt egyet, de mielőtt magamra hagyna, még ad
egy apró csókot hideg ajkaimra.
- Joe, gyere már, tüntessük el a hullát!
Ez nagyon jó lett :) Nagyon magávalragadó az írásmód.
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésMár megint, vagy még mindig köszönöm, hogy ennyire tetszenek az írásaim! :)
Üdv.: Emilly