Az
ódon ajtó nyikorogva nyílt ki előtte, melyen belépett. Egy hatalmas terembe
ért, amit azelőtt soha nem látott. Nem láthatta, hiszen ide csak azokat hozták,
akiket megvádoltak. A többiek nem léphettek be. A falakat legalább ezer évesnek
tippelte, és minden mást is, ami bent helyet foglalt. Ez alól nem volt kivétel
a rajta kívül bent tartózkodók egyike sem. Mintha mindannyian a falakkal, a
boltíves mennyezettel együtt öregedtek volna meg. Az egészet tekintve mindez
olyan hatást keltett, mint egy ősi kastély. Régi, ódon és dohos.
A
terem végében öt emelvény foglalt helyet, ahol megpillantotta bíráit. Szigorú
tekintetek szegeződtek rá. A legsúlyosabb bűnnel vádolták, melyet
elkövethetett. Csalódottan sétált az ítélőszék tagjai elé. Még mindig az
események hatása alatt állt.
Előresétált
és megállt előttük, majd lassan felemelte tekintetét, hogy döntéshozói szemébe
nézhessen. Tudta, hogy szigorú büntetésre számíthat annak ellenére, hogy a
lelke mélyén még mindig úgy érezte, helyes döntést hozott. Lemondóan sóhajtott
egyet, és arra gondolt, milyen ironikus, hogy az angyalok világában tárgyalás
zajlik.
A pulpituson ülők közül egy
hosszú ősz hajú és szakállú öregember ránézett társaira, majd a férfi felé
fordult, és emelt hangon megszólalt:
– A parancsmegtagadás egyenlő
az árulással! A mi világunkban az egyik legsúlyosabb bűn az árulás. Tisztában
kellett lennie ezzel a ténnyel! Seifer, mi történt ezen a küldetésen? Az ön
érdekében részletesen mesélje el!
A vádlott megtört arccal felnézett, vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett.
– Azt az
információt kaptuk, hogy a Szövetséges Birodalom
északi határánál lévő Icram kolostorában él egy erős, mágikus erejű szent
jelölt, Írisz. Ez a lány minden tudását és erejét a gyógyításnak szentelte.
Soha nem válogatott a betegek között, ugyanúgy ellátta a halandó embereket,
mint az angyalokat. Sőt, még arról is pletykáltak, hogy néhány alacsonyabb
rendű démonnak is segített.
A kolostor környékét egyre több támadás érte, ezért az égiek
valószínűnek tartották, hogy a lány túlságosan nagy varázsereje vonzza a
bestiákat. Köztük is főleg azokat a lényeket, akiknek fő jellemzőjük a nagy energiával
rendelkező mágusok lelkének felfalása. Azt a parancsot kaptam, hogy biztonságos
helyre vigyem a lányt, és védjem meg minden támadástól.
A parancs kézhezvételét követő napon indultunk útnak. Segítőimnek
két tapasztalt társat kaptam, Weist és Leont. Késő
este nyitottuk meg az átjárót, a kolostortól nem messze elterülő Lacri erdő egyik
tisztásának a szélén. Amint átértünk a kapun, egyből
a szent hely felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk, egyre erősebben éreztük
a gonosz aura jelenlétét. Olyan erős volt a kisugárzás, hogy az egész
tájat befedte.
Az Icramot körülvevő falut már jó messziről megpillantottuk.
Amikor közelebb értünk, akkor már csak a lángoló házakat, és a mindenhol
szétszóródott holtestek maradványait láttuk. Körbenéztünk, hátha vannak még
túlélők, de egyetlen embert sem találtunk, aki egyáltalán lélegzett volna,
ezért a kolostor hátsó bejáratához siettünk. Ott rengeteg sérült ember feküdt a
földön, akiket néhány pap és földműves próbált ellátni. Legelőször ők vettek
észre minket. Ahogy megláttak, összekulcsolták a kezüket, térdre rogytak
előttünk, és hálát mondtak az égieknek, hogy ott vagyunk. Megkönnyebbülten
sóhajtottak fel.
– Az Istenek elküldték a
harcosaikat, megmenekültünk!
Legelőször egy keservesen síró gyermeket pillantottunk meg az
egyik fal tövében. A ruháján rengeteg koszt és vértfoltot láttunk. Fejét az
apja simogatta, aki a hasa tájékán sérült meg. Ő is felfigyelt ránk. Lehajolt
az ölében tartott fiához, súgott valamit a fülébe, és egyik kezét felemelve
felénk mutatott. A gyermek a szemével követte a
felemelt kezet, majd elmosolyodott. Ugyanígy tett az apja is.
– Látod, kisfiam,
megmondtam, hogy nem lesz semmi baj! – vigasztalta a sebesült kisfiút. Ennek a szívszorító
jelenetnek voltunk a
tanúi. Összeszorult a szívem, ha a parancsra gondoltam. Hiszen mi tudtuk, hogy
egyértelmű az utasítás. Csak a lányt kell biztonságba helyezni. Ezzel az ők, és
a többi ember sorsa is megpecsételődött. Össze kellett szednem magam, hogy
végre tudjam hajtani azt, amivel megbíztak.
– Egy Írisz nevű lányt
keresünk. Elvezetne hozzá? – fordultam az egyik szerzetes felé, aki láthatta az
arcomon átfutó érzelmeket, amiből rögtön megértette, hogy az embereket nem
fogjuk megmenteni, csak a lányt. Megbocsájtóan elmosolyodott, lehajtotta a
fejét, és egyetlen szó nélkül elindult. A faltól nem messze egy ösvényre
vezetett, melynek a legvégén egy eldugott kis kert állt.
Miközben mögötte lépdeltünk a csillogó, ezüst páncélunkban, a
sérült, halálra rémült emberek szemében reményt láttam megcsillanni. Számukra a
fényes harci öltözetünk olyan hatást keltett, mintha Isten fénye ragyogna körbe
minket.
Beléptünk a kovácsoltvas kertkapun, és megálltunk, hogy
szétnézzünk. Ahol álltunk, onnan ötven méterre, a túlsó oldalon, egy legalább
két méter magas, kétszárnyú, fából készült, masszív bejárat magaslott.
Hallottuk, amint a túlsó felén lévő bestiák egyre erőteljesebben ostromolják azt. De úgy hittük, hogy kitart még egy darabig. Ettől
függetlenül, a hangokból arra következtettünk,
hogy elég sokan lehetnek, így sietőssé vált a dolgunk.
A kert egyik sarkában, a fűben több tucat ember feküdt teljes
összevisszaságban, sebesülten. Talán némelyikükből már a lélek is eltávozott.
Akadtak olyanok is, akik mellett térdelt, vagy ült egy másik ember, és őket
próbálták meggyógyítani. A beteg emberek közt pillantottuk meg a lányt.
Egész testét halványkék fény vette körül. Barna szemei és nyugodt
arca csak szeretetet sugárzott. Látszott rajta, hogy nagyon koncentrál. Ölében
egy fiatal fiú fejét tartotta, akinek a szájából vér szivárgott. Ennek ellenére
teljesen nyugodtan lélegzett. Írisz kezeiből zöld fény áradt, azzal próbálta
meggyógyítani. A fiú megérezte, hogy már nincs sok hátra az életéből. Erőtlenül
felemelte a kezét, megfogta vele a lányét, majd egy picit arrébb tette. Aztán
még utoljára rámosolygott, majd örökre lehunyta szemét. A lány óvatosan tette
le a halott fejét a földre. Lassan felállt, miközben vörös haja eltakarta a
szemét.
– Kérem, segítsenek, ezek a
szörnyek mindenkit megölnek – szólt hozzánk első ízben.
– Azért jöttünk, hogy magát
biztonságba helyezzük.
– És a többiekkel mi lesz?
Erre nem akartunk válaszolni, Írisz akkor értette meg. De mielőtt
a sírás erőt vehetett volna rajta, odalépett hozzá egy barát, a vállára tette a
kezét, majd a szemébe nézett, és halkan, mégis érthetően beszélni kezdett.
– Nekünk nem lesz semmi
bajunk. Az istenek szolgái érted jöttek, hogy elvigyenek. Fent döntöttek így,
ne ellenkezz a sorsoddal!
Hiszem, hogy hallunk még rólad. Nagy dolgokra vagy
hivatott. Most ne velünk foglalkozz leányom, menj velük, ők majd vigyáznak rád!
Ezután
magához húzta és megölelte, mintha a saját gyermeke lenne. Írisz vállának
rázkódásából tudtuk, hogy eleredtek a könnyei.
– De én nem akarlak itt hagyni benneteket –
szipogta.
Megindított
az a szeretet, amit ez a két ember érzett egymás iránt, de nem tehettem mást,
mint amiért odamentünk, így odaléptem hozzájuk.
– Én itt maradok az embereket védeni, de akkor
önnek a két társammal kell tartania. Egy biztonságos helyre fogják vinni. Ahogy
a többiek biztonságban lesznek, én is maguk után megyek. – Alig fejeztem be a
mondatom, Weis megszólított.
– Nem felejtem el, hogy ön a küldetés
vezetője, de hadd emlékeztessem, hogy nem ez a parancs!
– Tudom, és azzal is tisztában vagyok, hogy
minden felelősség az enyém. De nem hagyhatom őket magukra.
– De, uram… ennyi bestiával maga sem tud
elbánni!
– Ha nem sikerül, akkor itt az utam vége, ezt
szánták nekem.
Weis
és Leon Írisz mellé álltak, és mielőtt a lány bármit mondhatott volna, maguk
után húzva, futásnak eredtek a déli torony irányába. Ránéztem a papra, és
megkértem, hogy zárkózzanak be az épületbe.
– Egyedül akar azzal a sok szörnnyel
szembeszállni? – kérdezte.
Nem
válaszoltam, csak sietős léptekkel távoztam. Pár méter után visszanéztem, és
láttam, hogy eleget tesz a kérésemnek.
Mindeközben
a kapu kezdte megadni magát. Egyes részein már több lyuk is tátongott. Így nem
várhattam tovább, kieresztettem szárnyaim, előhúztam az ezüst nyelű, hosszú
pengéjű kardom, melyet mágiával kezdtem el feltölteni. Ekkor tört be a kapu.
Három
alacsonyabb rendű bestia lépett be az udvarra. Úgy néztek ki, mintha fekete
farkasok lennének, vörös szemekkel. A szemük izzott a gyűlölettől, és engem
figyeltek. Lassú léptekkel közeledtek felém, azzal a céllal, hogy bekerítsenek.
Hangos, morgásszerű hangot hallattak, miközben agyaraikkal vészjóslóan
fenyegettek.
Az
egész udvart beterítette a sötét, vérszomjas aurájuk. A hozzám legközelebb
lévő, a jobboldalamon rögtön támadásba lendült. Egy tűzgolyóval próbáltam
eltalálni, de sikeresen elkerülte. Félreugrottam, de abban a pillanatban a
másik kettő egyszerre vetette rám magát. A legelsőt a kardommal sikerült
leszúrnom, míg a másik az agyaraival elérte a vállam, és annál fogva a földre
taszított. Őt a kardommal ellöktem magamtól, és egyből megtámadtam azt, amelyik
legelőször nekem rontott, és kardom egyetlen suhintásával végeztem vele.
Amelyik a vállamnál ragadott meg, újból támadó
pozíciót vett fel, de még idejében észrevettem, és egy tűzmágiával
megsemmisítettem.
Azt
hittem, vége a harcnak, de abban a pillanatban egy fojtogatóan gonosz aurát érzékeltem,
mely az eddigieknél jóval hatalmasabb és erősebb volt. Minden porcikám azt
sugallta, hogy fussak, meneküljek. A kapu felé néztem, ahonnan azt a sötét és
félelmetes erőt éreztem. A bejáratot a lángoló falu világította meg, így azt
gondoltam, hogy alaposan meg tudtom nézni, hogy kivel, vagy mivel állok szembe.
Nem láttam tisztán, de olyan benyomást keltett, mintha csak egy vörös szemű
árny lenne. Ott állt, és engem nézett. Fél pillanattal később elindult felém,
és ahogy közelebb ért, még mindig nem ismertem fel, hogy milyen bestiával állok
szembe. Azonban, amint egyre jobban közeledett, megéreztem azt a pokoli erőt és
démoni gonoszságot. Akkor kétséget kizáróan tudtam, hogy egy Warlorddal van
dolgom. Addig a pillanatig még soha nem találkoztam egyetlen eggyel sem, csak
hallottam róluk. Rengeteg pletyka, mendemonda keringett arról, hogy
intelligens, velejéig romlott, hihetetlen erővel rendelkező emberi démonok,
akik a gyengébb bestiáknak parancsolnak. Erejük szinte vetekszik az
istenekével. Félni kezdtem, mert éreztem azt a mérhetetlen erőt, melyet
kibocsátott magából. Tisztában voltam azzal is, hogy az erőkülönbség végett
egyedül nem küzdhetek meg vele. Egy ideig nem tett semmit, csak állt velem
szemben és figyelt. Nem támadt, hanem helyette megszólított. Ezen igen
meglepődtem, mert nemigen számítottam arra, hogy társalogni fogunk.
– Hol van a lány?
A kérdés hallatán a félelmemet felváltotta az
aggodalom.
– Ki vagy te? – kérdeztem, de nem válaszolt,
ehelyett közelebb lépett.
Akkor
láttam meg teljes valójában. Testét fekete ruha takarta. Hófehér arcát sötét,
hosszú haj keretezte, szeme a sátáni erőtől vörösen izzott. Kibocsátott aurája
egyre jobban fojtogatott, mintha kifejezetten rám fókuszálta volna. Úgy
éreztem, hogy már levegőt sem kapok. Pokoli ereje a földhöz szegezett.
Lerogytam a földre, egyik kezemmel a térdemen támaszkodtam, míg a másikkal a
torkomhoz nyúltam, hátha megszűnik ez a kegyetlen légszomj, és újból levegőhöz
jutok. Szenvedésem láttán kéjesen elmosolyodott, mintha élvezné azt.
– Egy olyannak mutatkozzak be, aki a
jelenlétemben még lélegezni is képtelen? Ne röhögtess! Gyengék nem érdekelnek!
– Majd rám mutatott, és ujjának egyetlen apró mozdulatával elrepített az épület
falán keresztül az erdőbe.
Fogalmam
sincs róla, hogyan, de túléltem a becsapódást. Elvesztettem az eszméletem, és
csak másnap ébredtem fel. Mikor magamhoz tértem, minden porcikám sajgott.
Minden egyes mozdulat pokoli kínnal járt, a fájdalomtól szinte mozdulni sem
bírtam. A földön feküdtem, hátamat egy homokbucka támasztotta. Végignézem
magamon, és akkor vettem észre, hogy valaki bekötözte a vállamat, szárnyaimra
rögzítő kötést tett, és a többi sebem is ellátta. Még elég homályosan láttam,
de körbenéztem, hátha meglátom, aki ellátott. De nem láttam, és nem éreztem
senkit a közelemben. Megpróbáltam felülni, és meghatározni, hogy hova is
csapódhattam. Úgy véltem, hogy a kolostortól északra egy kisebb erdőben értem
földet. Egy darabig nem mozdultam, próbáltam erőt gyűjteni, hogy elinduljak, és
megnézzem, hogyan ért véget a harc. Kis idő múltán erőt vettem magamon, és
elvánszorogtam a csata helyszínére. Fájdalmaim miatt elég lassan haladtam.
Egyre több kérdést tettem fel magamnak, melyekre nem ismertem a választ. Olyan
kérdések jártak a fejemben, hogy ezt hogyan élhettem túl, időközben mi
történhetett a kolostorban, vannak-e túlélők? Ami igazán érdekelt, az az, hogy
a szörnyeteg tényleg egy Warlord volt-e.
Közben
elértem a falu szélére, és odanéztem, ahol egykor a főkapu állt. Szinte semmi
nem maradt belőle. Bicegtem tovább, és elnéztem a kolostor irányába. Egyszerűen
nem hittem a szememnek: a régi, hatalmas torony eltűnt a helyéről.
Lassan
elértem a falu határát, és elindultam az Icram kolostor felé. Akármerre néztem,
csak emberi maradványokat láttam. A főutcán haladtam tovább, ahol a földön
rengeteg holttest feküdt.
A
testek a felismerhetetlenségig összetrancsírozva feküdtek szanaszét. Az emberek
belső szerveinek nagy része a szétszaggatott bőrük külső felén kocsonyásodott
meg. Mindenhol letépett kezeket, lábakat kellett kerülgetnem, hogy előrébb
jussak. Némelyek végtagjait még néhány rost tartotta az amúgy is szétmarcangolt
testükön. Az összes maradvány, szinte egytől egyig úgy nézett ki, mintha
mindenki belülről robbant volna szét.
Vér
borított mindent, a falakat, az ajtókat, ablakokat, a járdákat. A homokos
úttestet úgy feláztatta, mintha egy vértenger kellős közepén jártam volna. Az
egész helyet a vér émelyítő szaga lengte be. Elkapott a hányinger, öklendezni
kezdtem, ezért kezemet a szám elé tettem, és úgy siettem tovább.
Ezt
a látványt minden angyali lélek nehezen viselte volna el. A teljes elkeseredés
határán voltam. Nem sok tartott vissza attól, hogy ennyi ártatlan áldozat
láttán teljesen, és végleg összetörjek. Egyetlen apró reményem maradt. Az, hogy
talán Íriszt sikerült megmenteni.
A
falun túljutva, elindultam megkeresni a lányt és a két társam. A vallomásom
elején említettem, hogy a lerombolt épülettől délre, egy erdő mélyén lévő kis
tisztáson nyitottuk meg az átjárót. Így arrafelé mentem, hátha útközben látok
valamit, ami arra enged következtetni, hogy sikerült kijutniuk ebből a
vérfürdőből. Amint közeledtem, harc nyomaira lettem figyelmes. Bent a fák
között, egy teljesen letarolt terület tárult a szemem elé. Jó száz méteres
körzetben, minden egyes fát a földdel tettek egyenlővé. Azzal tisztába voltam,
hogy Weis és Leon nem rendelkeztek akkora erővel, hogy ez az ő művük legyen.
Követtem a csata nyomait, melyek egészen a kapuig vezettek.
Az
átjáró előtt ötven méterre járhattam, mikor megláttam Weis és Leon holtestét.
Mindketten letépett szárnyakkal, vérbe fagyva feküdtek a földön. Tetemük
ugyanúgy nézett ki, mint az előtte látott emberekké, így kétségem sem volt
afelől, hogy már nem élnek.
Pár
lépéssel arrébb, a letaposott fűben a lány lábnyomai alig észrevehetően, de még
látszódtak. Követni kezdtem, abban a reményben, hogy talán megtalálom, és
biztonságos helyre vihettem. Azonban pár száz méter után minden nyom megszűnt,
mintha a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban vesztettem el a reményt,
hogy ezt a támadást rajtam kívül más is túlélte. Hátat fordítottam,
visszasétáltam az átjáróhoz, megnyitottam, és hazatértem.
Az
elhangzottak után, pár percig minden csendbe borult a teremben. Seifer
szárnyait még mindig rögzítő kötések borították, a válla sem gyógyult meg, még
azon is látszott a sebesülés helye. A bírák hitetlenül néztek egymásra, utána
pedig a vádlottra.
– Meg tudja erősíteni azt a feltevést, hogy
valóban egy Warlord ezért a felelős? A szaván kívül van rá bármi más bizonyítéka?
– tette fel a kérdést az öt tag közül a középen ülő. Hangja mennydörgésként
csattant a csendben. Indulatosan felállt, és kezével csapott egyet az előtte elterülő
asztalra. A vádlott meglepődött a kérdésen, hiszen egy angyal nem hazudik. És
ezt ők is tudták.
– A szavam és a sérüléseim az egyetlen
bizonyíték. Meg persze az a rengeteg jó ember, aki meghalt a faluban és a
kolostorban.
– Ne felejtse, kikkel beszél! – üvöltött rá az
egyik az emelvényről.
– Egyetlen bűnöm, hogy létezésem megkezdése
óta először a szívemre hallgattam – mondta ki az első gondolatát.
– Igen. És mi lett a vége! – szólalt meg a
jobb oldalon lévő, akinek rövidre nyírt haja és borotvált arca kedvességet,
nyugalmat sugárzott. Eközben a középső elindult kifelé a teremből. Az ajtó
előtt megállt, és háttal mindenkinek, még annyit odavetett.
– Holnap hirdetünk ítéletet. Addig a fény börtönében kell
várakoznia.
Két
őr jelent meg a vádlott mellett, és elkísérték a terem sarkába, ahol a földre négy
kört festettek fel, melyekben angyali idézeteke szerepeltek. Ahogy Seifer
átlépte az egyiket, fénycsíkok emelkedtek fel körülötte. Minden oldalról
egy-egy vékony csík világított fényesen, melyek olyannyira élesen ragyogtak,
hogy nem igazán tudott rájuk nézni, mert bántották a szemét. Miután
meggyőződtek róla, hogy nem tud megszökni, mindannyian elhagyták a termet.
Leült
a földre, és gondolkodni kezdett azon a furcsa helyzeten, amibe akaratán kívül
csöppent. Még soha nem hallott róla, hogy egy angyal ellen eljárást
kezdeményezzenek. Érezte, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem. Több kérdés is
felmerült benne, melyre nem tudott válaszolni. Először is, miért ül össze egy
öttagú bíróság egy sikertelen küldetés miatt?
Aztán a másik fontos kérdés, ami foglalkoztatta, hogy miért keres egy Warlord
három bestiával egy gyenge lányt? Egyszerűen nem értette. Annyira elmerült a
kérdések megválaszolásában, hogy észre sem vette, ahogy ráesteledett. Az
időközben besötétedett teremben, csak a börtön fénye adott némi világítást. A
sötétségből hirtelen egy hang szólalt meg.
– A bukott hősöket nem szeretik, sőt, úgy
alapvetően már a hősöket sem szeretik az angyalok világában. Azt értékelik, ha
érzelem nélküli szolgák teljesítik a parancsokat. – Seifer, meglepődve kapta
fel a fejét, és a hang irányába fordult, de nem látott senkit.
– Ki vagy te?
– Elfelejtetted az egyetlen személyt, akit a
testvérednek tekintettél?
– Nell?
A
kérdéssel egy időben berepült az ablakon egy szőke, rövid hajú, kék szemű
fiatal angyal, akinek a szárnyait fekete tollak díszítették. Ahogy közelebb
lépett a fény felé, melyek megvilágították ruháját, barátjának olyan érzése
támadt, mintha a nappal és az éjszaka találkozott volna. Riadtan nézett egykori
fogadott testvérére.
– Ha elkapnak itt egy bukott angyalt, akkor
mindkettőnket kivégeznek! – állt fel, és közelebb lépett a börtönét szolgáló körök
felé.
– Mindig ez volt veled a baj. Már régen is túl
merev voltál, és most is az vagy.
– Szerinted, milyen fényt vet rám, ha a
tárgyalás után egy bukott angyallal látnak?
– Hát, ennél fényesebbet már biztos nem. –
Miközben beszélt, szemével végigpásztázta a cella vakító csíkjait. Majd
megcsóválta a fejét, és a vádlottra nézett.
– Még mindig nem érted? – kérdezte.
– Mit?
– Valamit láttál, amit nem lett volna szabad.
Mindeközben
Seifer arra gondolt, hogy Nell sosem fog változni. Mióta az eszüket tudják,
azóta barátok, sőt, szinte már a testvérének érezte. Ő az első és egyetlen, aki
mindig mellette állt. Habár, mindkettejüket különböző Istenek teremtették,
mégis úgy érezte, mintha egy fából faragták volna őket. Igaz, Nell úgy döntött,
hogy elhagyja az angyalok világát, és inkább menekül, mintsem szolga legyen. A
fehér szárnyai apránként feketék lettek, de ez nem akadályozta abban, hogy
megőrizze örökké vidám természetét.
– Egyébként is, még meg sem köszönted, hogy
megmentettelek. Nélkülem már nem léteznél – mondta úgy, mintha ezen körülmények
közt ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Ja, igaz is. Köszönöm, hogy nemcsak a sérült
vállam, hanem az ép nyakam is bekötözted. Így legalább egy ideig nem volt
gondom a normális légvétellel. Ilyen pocsék elsősegélyt is rég láttam már –
szólalt meg gúnyosan. Pillanatnyi csend állt be a beszélgetésükbe.
– Egyébként, te mit kerestél ott?
– A szomszédos falu kocsmáját látogattam meg,
információgyűjtés céljából. Az utóbbi időben furcsa pletykák kezdtek el
keringeni a környékről. A pultnál álltam, mikor a mellettem ülő a két
barátjának mesélte, hogy lángokat látott a kolostornál, és három angyalt is
észrevett, amint épp arrafelé repülnek. Azt hittem, csak felderítők, de amikor
azt kezdte el mesélni, hogy az egyiknél olyan kardot látott, melynek ezüst a
nyele, és a két oldalán fekete csík fut végig, rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz
az. A kolostor felé vettem az irányt, hátha elkél a segítség. Már a kapunál
harc nyomaira bukkantam a tetemek között. Na, meg a pontatlan tűzmágiád nyomai
is ott voltak. Icram falán megláttam egy nagy lyukat, ezen keresztül indultam
el körbenézni. Útközben megtaláltam a kardodat, amit magamhoz vettem, és
követtem a nyomokat. Lelkileg a legrosszabbra készültem, azt hittem, nem élted
túl. De az erdőbe beérve megpillantottalak. Háttal fúródtál egy kisebb
földbuckába. Úgy gondolom, ennek köszönheted, hogy most itt vagy. Odasiettem
hozzád, és megkönnyebbültem, hogy életben látlak. Úgy néztél ki, mint akit egy
sárkány megevett, majd kiköpött. A komolyabb sérüléseid elláttam, és gyorsan
leléptem, nehogy valaki meglásson minket együtt.
Beszámolója
után, mosolyra húzta keskeny ajkait, előhúzta ezüst, vékony pengéjű kardját,
aminek keresztvasa és a markolata fekete színt öltött. Seifer ijedten nézett
rá, hisz’ nem tudta, mit tervez. És tőle bármi esztelenség kitellett.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nem egyértelmű? Kiszabadítalak!
– Ezt most komolyan gondolod, hogy egy négy
körös fénycellát a gyenge mágiáddal és a kis bicskáddal megszünteted? – És
elmosolyodott Nell vakmerőségén, hisz’ mindketten tudták, ha elkapják őket,
biztos kivégzés elé néznek. A bukott angyalok sorsa a menekülés vagy a halál.
– Akkor szerzek segítséget. Ismerek valakit,
talán ő segít – állt elő egy újabb ötlettel.
– Hagyd, inkább menekülj! Nekem nem lesz semmi
bajom. Kapok egy kis büntetést, és folytatom az emberek megmentését.
– Látom, még mindig nem érted. Az ítéleted
biztos halál lesz! Nem engedik, hogy bárkivel is beszélj!
Erre
a mondatára barátja hitetlenül nézett rá, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy
komolyan gondolja azt, amit mond. Nell kitárta fekete szárnyait, kardját eltette
a hüvelyébe, felszállt az egyik ablakpárkányra, és válla felett hátra nézett,
és úgy mondta:
– Ne aggódj, nem engedem, hogy kivégezzenek.
Megmentelek! – És ezzel elrepült.
****
Nell
visszasietett a földre. Ismert ott egy híres varázslót, aki tartozott neki egy
szívességgel. A mágus a hegyekben, egy kis kunyhóban, remeteként élt. Arra
gondolt, hogy meglátogatja, elmondja neki a tervét, hátha tud neki segíteni.
Talán még arra is ráveheti, hogy vele tartson.
Késő
délután érkezett az emberek világába. A házikótól pár mérföldre lévő falu
határán ért földet. Nem bízott semmit a véletlenre. Csak akkor akart közelebb
menni, mikor már besötétedett.
Szárnyait
egy nagy, piros köpeny alá rejtette, kalapját a fejére tette, majd elindult a
főutca irányába. Megállt az egyik kirakat előtt, ahol tetőtől talpig végigmérte
magát, és mint mindig, most is megállapította, hogy jól áll neki a piros szín.
Közben a visszatükröződő üvegen keresztül azt is megnézte, hogy nem követi-e
valaki. Amint meggyőződött róla, hogy csak átlagos emberek veszik körbe,
továbbment, és befordult a második mellékutcába.
Egy
helyet keresett, ahol elütheti az időt, míg teljesen be nem sötétedik. A
sikátorban beljebb haladva megpillantott egy kocsmát. Belépett, odasétált a
pulthoz, és rendelt egy korsó sört. Amint megkapta, a pultra dobott két gint,
megfordult, és kiválasztott egy sarokban álló asztalt, ami üresen állt.
Odasétált, a kalapját a lapjára tette, leült, és lassan kortyolgatni kezdte az
italát. Közben, még egyszer átgondolta terve minden egyes részletét, nehogy
valamit elhibázzon, hisz’ az nemcsak az ő, de Seifer létezésébe is kerülhet.
Amint úgy döntött, hogy minden eshetőségre felkészült, hallgatni kezdte az
emberek beszélgetéseit, a legújabb híreket, pletykákat, amik őket
foglalkoztatták. Annak ellenére, hogy több társa is kinevette ezért, hittel
vallotta, hogy a kocsma a legjobb hely, ahol a leggyorsabban, és
feltűnésmentesen szerezhetett információt. De semmi olyasmit nem hallott, ami
őt érdekelte volna. Kezdett sötétedni, ezért úgy gondolta, ideje indulni.
Felállt, a fejére tette a kalapját, és elindult az öreg kunyhója felé.
Kisétált
a faluból, és az erdő felé vette az irányt. Jó egy óra séta után érte el azt a
sziklát, melyet az emberek nem mertek átlépni. Úgy hitték, azon túl már csak
démonok és lidércek laknak. Magában mosolygott azon, hogy néha az emberek,
milyen babonásak tudnak lenni. Persze, ebben az öreg is közrejátszott, egy
egyszerű, és mégis ijesztő mágiáival.
Lassan
haladt, és minden kis neszre felkapta a fejét. Amikor már elég közel járt,
felmászott egy fa tetejére és onnan kémlelte az erdőt, hogy megbizonyosodjon
róla, nem követik. Amikor már biztonságban érezte magát, lemászott, és a kis
viskó irányába indult. Pár perc elteltével megérkezett, de még egy kis ideig
bóklászott a kunyhó közelében, mielőtt bekopogott volna a régi, nyirkos faajtón.
Többször
kopogott, de egyikre sem érkezett válasz, így fennhangon is tudomására hozta az
öregnek, hogy itt van. Bekiabált, de nem halott semmit, amiből arra
következtethetett volna, hogy az öreg meghallotta, hogy ott van. Kezdte
elveszíteni a türelmét, és azt sem szerette, ha szélfogónak nézik, ezért
egyszerre kopogott és kiabált, majd a legvégén megtoldotta egy rúgással is.
Semmiféle jelzés nem használt, ezért benyitott az ajtón.
– Koji, itt vagy? Bejövök! – És belépett.
A
kunyhóban sötétség fogadta, leszámítva néhány varázskő halvány fényét. Megállt
a konyhában, és onnan még kétszer- háromszor szólította a tulajdonost. Semmi
neszt nem hallott, ezért beljebb ment a lakályos kis viskóba. A konyhából,
balra nyílt egy ajtó. Azon belépve egy szobába ért, ahol rögtön meggyúltak a
fáklyák. Körbenézett, és egyből szembetűnt neki, hogy valaki felforgatta az
egész helyiséget. Mindenfelé szétdobált varázskönyvek és mágikus tárgyak
hevertek szanaszét. A szoba egyik részén függöny lógott, ahonnan egy hang szólt
ki.
– Te vagy az, Nell?
– Látom, megint betörtek.
– Nagyon vicces vagy bukott angyalhoz képest!
– Ezzel kilépett a függöny mögül, álmos szemekkel, sötét, kócos, göndör hajjal
egy alacsony, idős ember. Szája szegletében még
látszott vacsorájának egy-egy apró morzsája, melyet a kezével törölt le. Másik
kezével csipás szemét törölgette, miközben jóízűen ásított. Nell csak mosolygott
az öreg nem mindennapi megjelenésén.
– Jól nézel ki, mi a titkod? – csipkelődött.
– Te, a létezésed folyamán voltál már komoly?
– Persze, egy párszor, amikor szorult
helyzetbe kerültem. Mint például most is.
– Mi járatban vagy? Mi kellene?
– Miből gondolod, hogy bármi is kell? –
kérdezett vissza.
– Abból, hogy csak akkor keresel, ha kell
valami. Szóval?
– Adódott egy kis problémám.
– Neked mikor nem adódik egy kis problémád? –
mosolygott huncutul Nellre.
– Ez most más!
– Akkor gyere ki a konyhába, ne itt
álldogáljunk.
Kisétáltak,
és leültek az asztalhoz. Koji odalépett a mosogatóhoz, ahonnan két piszkos
poharat vett elő.
– Te is kérsz? – emelte fel a kezét, melyben
egy üveget tartott. Az üvegben lila színű folyadék lötykölődött.
– Kösz, de leszokóban vagyok.
Koji
értetlenül nézett rá, de nem szólt semmit, csak töltött magának, és leült
Nellel szembe.
– Pontosan mit is szeretnél? – kérdezte.
Nell
elmesélte Seifer történetét, és azt is, hogy meg szeretné szöktetni. Az erre
elkészült tervet is felvázolta a varázsló előtt.
– A mágikus játékaidból szeretnék párat.
– Ezek nem játékok! – kiáltott fel mérgesen.
– Jól van, nem úgy gondoltam. Akkor a mágikus
ereklyéidből szeretnék egy párat kölcsönkérni.
– Na, ez mindjárt másképp hangzik. De pontosan
mire gondoltál?
– Valami olyanra, amivel feltűnés nélkül
mozoghatok az angyalok közt. Olyan tárgy sem esne rosszul, amivel sakkban tudom
őket tartani, vagy legalább lelassítani.
– Esetleg adhatok még valamit? – kérdezte
gúnyosan.
– Á, jó hogy mondod, kellene még valami,
amivel gyorsan leléphetünk. Kösz, hogy szóltál.
– Nem tesz semmit – gúnyolódott tovább Koji.
Felállt, kihúzta az egyik konyhafiókot, és jó egy percig matatott benne, mire
megtalálta azt, amit keresett.
– Meg is van! Azt hiszem, neked ezekre lesz szükséged.
– És átnyújtotta Nellnek a kezében tartott
tárgyakat.
****
Seifer
egész éjjel semmit sem aludt. Még mindig azok a
mondatok jártak a fejében, amit Nell mondott. Hiába a legjobb barátja, mégsem
tudta elhinni a vezetőkről, hogy képesek legyenek kivégezni egy angyalt. Ezen
gondolkozott, mikor a lábánál egy vékony fénysugárra lett figyelmes. A hajnal
első, apró sugara, lassan elérte az ablakpárkányt. Az idő múlásával a napfény
apránként lopódzott be az ablak szűk nyílásán. Hajnalodott, és tudta, lassan
itt az ideje, hogy megtudja, hogyan döntöttek a sorsát illetően.
Pár
óra elteltével egy magas rangú angyal lépett a terembe, és a börtöneként
szolgáló fénycella elé sétált. Elővett egy tekercset, letekerte, és hangosan
felolvasta. A vádlott felállt, kihúzta magát, és csendben végighallgatta.
– Seifer, a bírák meghozták az ítéletüket. Önt
árulással, a bajtársai halálával, és egy egész falu kiirtásával vádolják. Ítélete:
a fénykapun való áthaladás.
– Halálra ítélnek, mert mindenkit meg akartam
menteni? – kérdezte hitetlenkedve.
– A kivégzést a holnapi nap folyamán, pontban
délben, a nagy szirten tartják meg.
Seifer
arcára kiült a döbbenet, most már nem vádlott, elítélt lett belőle. A lelke nem
volt képes elfogadni a döntést. Mielőtt bármit mondhatott volna, a hírt hozó
megfordult, és elhagyta a termet. Még ekkor sem tért magához a döbbenettől.
Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az angyalok világában bárkit is halálra
ítéljenek. Eddig még tárgyalásról sem hallott, nemhogy kivégzésről.
Ezernyi
érzelem cikázott át rajta a másodperc törtrésze alatt. Egyszerre érzett dühöt,
csalódottságot, kiábrándultságot és reménytelenséget. Megpróbálta
lecsillapítani a lelkében dúló harcot, és logikusan átgondolni az eseményeket.
Arra koncentrált, hogy összerakja a kirakó darabjait, és megértse, milyen bűnt
követett el, amiért ezt érdemli. Habár Nell figyelmeztette, de álmában sem
gondolta volna, hogy ez tényleg lehetséges, hogy ilyen megtörténhet. És mégis,
igaza lett. Azért annak örült, hogy mielőtt meghal, még tudott pár szót váltani
a mindig vidám barátjával. Ajkai mosolyra húzódtak, ahogy visszaemlékezett a
legutóbbi találkozásukra.
Hátralévő
idejében erőt gyűjtött, hogy legyen bátorsága a halállal szembenézni. Úgy
érezte, ha számára ezt a sorsot szánták az égiek, akkor neki ezt alázattal kell
viselnie.
Másnap,
megjelent egy harcos talpig arany páncélban, oldalán aranykarddal. Őt három őr
követte. Testüket és szárnyukat piros ruha takarta, míg arcukat ugyanilyen
színű kendő fedte. Az aranyharcos közelebb lépett a cellához, mormolt néhány
szót, és ezzel egy csapásra megszüntette a börtönt. Seifer közelebb lépett.
– Kérem, kövessen, elkísérjük a nagy szirtre! – Majd elindult előre. Az elítéltet két őr két
oldalról fogta közre, míg a harmadik a háta mögé állt. Így indultak el a
kivégzés helyszínére. Pár lépés után az egyik vörös ruhás tüsszentett egy
hatalmasat.
– Rohadt sál!
Ahogy
megszólalt, Seifer felismerte a hang gazdáját. Elképedve nézett rá. Egy
pillanatra még levegőt is elfelejtett venni.
Nell,
a meglepetés erejét kihasználva, a kezében tartott mágikus jégkockát az
aranyszínben pompázó harcosra dobta. Ahogy a jég a páncéljához ért, az angyal
rögtön megfagyott. Ezután a mellette álló kísérőt a könyökével odébb
taszította, aki három méterrel arrébb ért földet. Majd kardot rántott, és annak
markolatával a harmadik őr fejére egy kíméletlen ütést mért, aki úgy rogyott
össze, akár egy rongybaba.
– Siessünk, ha kiolvad, nekünk végünk! –
Futásnak eredt, és a karjánál fogva, maga után húzta legjobb barátját.
Kirohantak
az épületből, egyenesen az udvarra, ahol a többi őrrel találták szembe magukat.
Még időben lassítottak, hogy ne keltsenek feltűnést, és szerencsére nem vették
észre őket. De nem akartak kockáztatni, így gyorsan irányt váltottak, és a
legelső oldalfolyosónál balra fordultak. Jó pár száz méter után, amikor már úgy
vélték, hogy nem követik őket, megálltak kifújni magukat. Seifer a falnak
támaszkodva próbált erőt gyűjteni a további meneküléshez. A sebei még nem
gyógyultak meg, és úgy tűnt, hogy a vállán lévő varrás is felszakadt.
– Így lehetetlen megszökni, alig bírok még
járni is – fakadt ki.
– Gondoltam erre is. Csak valahogy vissza kell
keverednünk az udvarra – mosolygott rá a társára.
– Te most szórakozol velem?! Azért futottunk idáig,
hogy utána visszamenjünk? Mondd, te komolyan megőrültél?
Nell
erre nem mondott semmit, csak kényelmes tempóban az udvar felé sétált, mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Barátja nem tehetett mást, mint
követte, és imádkozott, hogy senki ne szúrja ki őket. Nemsokára elérték az
udvar szélét, ahol egy fal árnyékban kerestek fedezéket, és onnan figyelték az
eseményeket. Mindenki, aki élt és mozgott, őket kereste. Pár perc elteltével,
amikor Nell úgy vélte, hogy tiszta a levegő, elindult az udvar közepén helyet
foglaló szökőkút felé. Seifer követte, bár nem igazán győzte meg barátjának
szökési terve. Legalábbis az, amelyet eddig tapasztalt belőle. Barátja menet
közben egy hatalmasat füttyentett, mintha csak egy jó csajt látott volna.
Minden szem rájuk szegeződött.
– Szép napunk van! – köszönt oda Nell.
– Gondoltál erre is? – tette fel neki barátja
a költői kérdést.
Nem
volt több idejük beszélgetni, mert mindenki egyszerre indult meg feléjük. Rohanni
kezdtek, de abban a pillanatban egy griffmadár kapta fel őket. Seifer a válla
felett visszanézett, és akkor látta meg, ahogy csurom vizesen kilép az
épületből a megfagyasztott aranypáncélos angyal. Egész testét sötétkék aura
vette körül. Széttárta óriási szárnyait, és a legerősebb fehér mágiát
összegyűjtve arra készült, hogy lecsapjon rájuk. Már elég messze eltávolodtak
tőle, ennek ellenére érezték gigantikus erejét. Erre már Nell is hátranézett.
– Ebből még baj lesz! – állapította meg.
Az
arany harcos meglebegtette szárnyait, felemelkedett a magasba. Amennyire csak
tudott, közel repült hozzájuk, és egyik kezével célba vette őket. Ujjaiból fehér
villámok törtek utat, melyek pár pillanat múltán eltalálták a két szökevényt. A
madár az alatta elterülő folyó felé kezdett zuhanni. Nell ránézett legjobb
barátjára, és örök vidámságát megőrizve, mosolyogva megnyugtatta.
– Bocsi, erre nem gondoltam.
Eközben
az egyik katona felrepült a harcos angyal mellé, és megszólította.
– Gai parancsnok, megszöktek!
– Nem, fiam, ők meghaltak. Itt tisztulnak meg
a lelkek, mielőtt visszatérnek a földre. Ez a lelkek folyója.
Nagyon tetszik a felütés. Érdekes a történet, vicces az írói stílusod. Arra figyelj, hogy néha szóismételsz, de amúgy kifejezettem jó.
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésElnézést, valamiért nem működik a válasz gomb :(
Köszönöm szépen a véleményt! Feldobtad az estém. Próbálok odafigyelni a szóismétlésre, de ezek szerint nem mindig jön össze. Remélem, nem volt olyan nagyon zavaró. Legközelebb jobban fogok igyekezni, hogy elkerüljem ezt a bakit :)
Még egyszer köszönöm, hogy jártál felém, írtál véleményt, és felhívtad figyelmem erre a hiányosságra!
Üdv.: Emilly
Szia!
VálaszTörlésElolvastam az 1. Fejezetet.
Nekem tetszik a történet :) Tetszik ahogy írsz. Ha nem veszed rossz néven, van egy dolog ami szerintem hasznos lenne: nem mindig volt számomra egyértelmű, hogy éppen kik beszélgettek, ezért szerontem hasznos lenne ha néha megemlitenéd, a nevüket vagy jeleznéd, hogy éppen ki az aki beszél. Pl: kuncogott Emily, vagy sóhajtott a fiú, stb.
Remélem nem bántottalak meg, csak szeretném hogy több olvasód legyen és ez talan segít benne egy kicsit.
Külön teccik, hogy nem fanfiction vagy csöpögős románc a téma. :'))
Szia!
TörlésElőször is, nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad. A véleményed pedig egyáltalán nem bántó. Sőt! Örülök neki, hogy leírtad, mi az, amin még javítanom kell.
Próbáltam odafigyelni a párbeszédeknél/párbeszédekre, hogy mindig mindenhol érthető legyen, ki kivel beszél, az olvasó ne tévedjen el a szövegben. Sajnos, ez nem sikerült. Átolvasom, és ahol úgy érzem, hogy nem jó, azt át fogom javítani. Köszönöm szépen, hogy szóltál.
Üdv.:Emilly Palton