Törésvonalak

Az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam mindent, ami pár éve nemcsak az életem része, hanem egy nagyon fontos momentuma lett. Ténylegesen, az írásra gondolok, és az ezzel járó minden más elfoglaltságomra.

Akik közel állnak hozzám, azok tudják annak az okát, amiért egy ideje nem foglalkoztam sem az írással, sem az olvasással. Igaz, a facebook írói oldalamon pár szóban leírtam a miértet, de korántsem voltam olyan egyértelmű, amilyen most leszek.

Szeretném azt mondani, hogy egy pozitív esemény kapcsán nem jelentkeztem, de sajnos nem tehetem. Az igazság az, hogy nem szerettem volna a nyilvánosság elé tárni azt, ami történt. Legalábbis addig, amíg le nem ülepszik az egész. Úgy is mondhatnám, hogy időt adtam saját magamnak arra, hogyha egy picit is, de feldolgozzam a történteket. Most viszont úgy gondolom, itt az ideje erről pár információt megosztanom, és ezáltal apránként visszatérnem a régi kerékvágásba.

Akkor kezdeném az elején. A legtöbb olvasóm tisztában van vele, hogy egy három kötetes regényen dolgozom. Ez a családon belüli erőszakról szól, amiben leírom mindazt, amit átéltem, megtapasztaltam gyermekkoromban és fiatal felnőttként. Ebből már mindenki rájöhetett, hogy a történet szereplői élő, valódi emberek, a saját családom. Elsősorban a szüleim, de részt kap benne a két nővérem, illetve egy-egy ismerős, barát és osztálytárs. Az első kötetben főképp apám áll a középpontban.

A cselekményt sem muszáj túlságosan kidolgoznom, mert mindent a saját emlékeimből írok. Arra viszont nagyon oda kell figyelnem, hogy ne csak magát az eseményt tárjam az olvasók elé, hanem a bennük megjelenő emberek cselekedeteinek okát is felvázoljam. Amolyan ok-okozati összefüggésként kell kezelnem az egészet, ha azt szeretném, hogy teljes mértékben érthető legyen a bennük szereplők viselkedése. Az első könyvet lassan befejezettnek nyilváníthattam, amikor egy megrázó esemény történt.

Az utóbbi egy évben nagyon jól alakult a kapcsolat a szüleimmel. Megpróbáltuk félretenni a múlt sérelmeit, és helyrehozni a családi kötelékeket. Az igaz, hogy ezért legjobban apám tett lépéseket. Sokszor felhívott, megkérdezte hogy vagyok, hétvégére áthívott magukhoz, és kerültünk minden kellemetlen témakört. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy lassan, de biztosan eljutottunk egy olyan szintre, ami normálisnak mondható. Ezután történt valami… Valami, ami teljes mértékben összetört.

Június 28-án este tizenegykor hívott anyám. A beszélgetés a következőképp zajlott:

– Szia! Fent vagy még?

– Igen.

– Apád meghalt.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Apád meghalt.

Ennyi. Így tudtam meg. Mindenféle bevezetés nélkül, lényegre-törően, egyszerűen csak közölte a puszta tényeket. Igazából nem tudtam elhinni, hogy megtörtént, nem tudtam felfogni a dolgot. Főleg úgy nem, hogy előtte három órával még a házunk kapuja előtt álltunk, és beszélgettünk, viccelődtünk. Még azóta sem tértem magamhoz.

Azt tudom, hogy a gyásznak több fázisa van, és jelen pillanatban még a tagadás időszakában vagyok. Higgyétek el, senkinek sem kívánom ezt az érzést.

Ez az egyik oka annak, hogy az utolsó két hónap ennyire megviselt.

A másik ok az alapbetegségem (Crohn), ami augusztus elején aktív szakaszba lépett. Nem írnám le a részleteket, akit érdekel, annak gugli a barátja. A lényeg annyi, hogy egy hónapja orvostól-orvosig rohangálok. Rengeteg gyógyszert kaptam, de az állapotom nem javult. Ezalatt az orvosok tűpárnának néztek, pontosan hatszor vettek tőlem vért. A legvégén kiderült, hogy az előző szakorvosom nem olyan gyógyszereket írt fel, melyeket kellett volna. Ezt a csorbát egy orvos váltással kiküszöböltem, és megtettem az első lépéseket a passzív szakasz felé. Ennek örömére tegnap újból beléptem a felnőtteknek szánt munka világába.

Összefoglalva: lassan, de biztosan összeszedem magam. Remélem, ehhez segítséget nyújt majd az is, hogy újból lesz időm az írással foglalkozni.