Néma bűnök részlet

Úgy gondoltam, hogy biztos kíváncsiak vagytok a Néma bűnökre, ezért hoztam pár részletet belőle. Ahogy haladok az írással, úgy teszek fel még több kis részt. Pontos dátumokkal nem tudok szolgálni, mert van olyan, hogy oldalakat sikerül írnom, más napokon pedig csak pár sort.

"Rengetegszer halottam már a születésemmel kapcsolatos történetet. Mivel apám abban a tudatban élt, hogy neki fiúgyermeket rendelt el a sors, ezért ezt a nézetét mindenhol, minden körülmény közt hangoztatta. Ebbe beletartozott a kórház is, ahol anyám a világra hozott. Nem létezett olyan alkalmazott az intézményben aki, ha csak hírből is, de ne ismerte volna hitvallását.

Mikor megszülettem, öregemet a kórház bejáratánál a portás már úgy köszöntötte, mint egy régi jó ismerőst. Ekkor megragadta az alkalmat, hogy felkészítse a harmadszor is szülői örömök elé néző férfit arra, hogy meggyőződése ellenére lány gyermeket kapott az égiektől. Persze ő nem hitte. Kár volt.

Szerinte csak és kizárólag tévedésről lehetett szó, így hitetlenül, fejét ingatva indult el anyám kórterme felé, mert arra a következtetésre jutott, hogy a portás valamit félreértett. Amikor felért az emeletre, végigsétált a folyóson, majd belépett a kórterembe. Az ajtófélfának dőlve figyelte, amint anyám épp visszatesz az ágy végén lévő kis kosárba. Odalépett az ágyhoz, és nyakát nyújtogatva próbálta kifürkészni az igazságot. Életében először, abban a pillanatban találkozott velem, mely megrázó élmény lehetett számára, ugyanis amikor meglátott, nem szólt egy szót sem, csak megdermedve állt egy helyben, és nézett rám. Arckifejezése sem lehetett valami szívderítő látvány, mert anyukám rögtön elkezdett sírni.

– Kislány. Így már nem is kell? – kérdezte zokogva.

– De, hazavisszük."

"Ricsi az idősebbik nővéremnek, Orsinak udvarolt. Nem tudom, hol és milyen körülmények között ismerkedtek össze. Az első találkozása apámmal mégiscsak maradandó élményt nyújtott. Nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki szem- és fültanúja volt az eseményeknek.

Egyik nap Orsi átment a barátnőjéhez, hazafelé pedig már társasága is akadt, mégpedig Ricsi. Testvérem felhozni már nem merte, ugyanis nálunk elképzelhetetlen lett volna, hogy egy hímneművel állítsunk haza. Ezért a nővérkém megkérte, hogy várja meg a lépcsőházban. Persze Ricsinek más tervei voltak, dehogy akart órákat várni, főleg nem ott, ahová azt neki megparancsolták. Inkább kiállt az ablak alá, hadd lássa őt mindenki. Ha már egyszer úgyis ott van.

Telt-múlt az idő, és úgy gondolta, most már azért elég legyen, ennyit eddig egy nőre sem várt, és nem most fogja elkezdeni megmutatni ezt a tehetségét. Hát, a tettek mezejére lépett.

Teljes hangerőből kiabált a kedvesének, hogy most már ugyancsak szedje magát, hisz’ több mint két perce vár rá. Ez tűrhetetlen bánásmód egy olyan jól szituált, kedves, és nem utolsó sorban jóképű sráccal szemben, mint amilyen ő.

A mi családunknak se kellett több, mindenki az ablakhoz rohant leskelődni, hogy mégis ki az a merész, aki fényes nappal ordibál. Ilyen még soha nem fordult elő.

Miután az én édes, kedves, türelmes apámnak leesett, hogy a kiabáló srác épp

az ő legidősebb leánykájánál döngeti azt a bizonyos kaput, rögtön elfogyott az a kivételes nyugalma, mely sohasem létezett.

Közölte az önjelölt udvarlóval, hogy itt nem terem neki semmi, és ezt személyesen ő maga garantálja. Ezért - és még rengeteg ok miatt -, meg lehet fogni az egyik édes kis kacsójával a másikat, és el lehet vezetnie magát valahova máshova. Ezt ő igencsak kecsegtető és elfogadható lehetőségnek gondolta az ifjú suhanc számára. Eme nézetét azonban csak ő vallotta.

Ricsit viszont nem ilyen fából faragták. Nem volt rest válaszolni, mely szerint a neki felajánlott opció a számára sem nem kecsegtető, se nem elfogadható. És ha már itt tartunk, ő magának is lenne pár ötlete arra nézve, hogy ki, mit és mikor csináljon. Jelen pillanatban kérné az ablakból derékig kilógó úriembert, hogy most már igazán hajoljon egy kicsit visszább, mert a végén még kegyeskedik kiesni. Ebben az esetben neki kell majd mentőt hívni, amire se lelki ereje, se pedig ideje nincs, miáltal ő a csajához jött.

– Én nem tudom, hogy ki maga, de nem önhöz jöttem – kiabált fel a még mindig derékig kihajoló, leendő apósjelöltnek.

– Nem tudod, ki vagyok? Akkor elmondanám: Orsi édesapja vagyok, azé a lányé, akinek az előbb oly’ bőszen kiabáltál.

– Akkor elnézést, uram. Azt hiszem, rosszul kezdtük a remélem, hosszúra nyúló ismeretségünket. Bemutatkoznék: B. Richárd vagyok, az ön gyönyörű és kedves leányának az udvarlója. – Ahogyan a régi korokban szokás volt, meghajolt.

– Nem érdekel, ki vagy! Akkor sem kiabálsz az én ablakom alatt, megértetted?!

– Elnézést, uram, többet nem fordul elő. Megtudhatnám az ön nevét, ha már ilyen kellemesen összeismerkedtünk? – Közben azért a testvérem se esett ki az emlékei közül. – Orsi, gyere már!!!

– Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy itt mersz kiabálni?

– Kedves uram, mint már említettem, B. Richárd a nevem, melyet a kedves szüleim akasztottak a nyakamba egész életemre. Esetleg az úr feledékeny?

– Feledékeny a jó édes anyukád, az, aki elfelejtett megtanítani téged, hogy mások ablaka alatt nem ordítozunk.

– Nem kéne kiabálnom, kedves apóspajtás, ha felengedne, hogy kicsit megsürgessem az én gyönyörűmet.

– Milyen após? Nem vagyok senkinek se az apósa, és egy ideig nem is leszek. Takarodj, különben lemegyek.

– Hát, az igaz, hogy még nem após, de majd lesz. És nagypapa is, persze ha addig nem nyírja ki a kedves vej jelöltetek. Amúgy meg jöjjön bátran, beszéljük meg, mint férfi a férfival.

– Te rohadék! Felcsináltad a lányom? Most már tényleg lemegyek.

– Nem csináltam én semmit. Bár ilyen apósjelölt mellett tízszer is meggondolom a dolgot, hogy megéri-e. Mondtam már, hogy itt vagyok, nem futok el."

"Ricsinek a szakmáját illetően ácsként tengette mindennapjait, ebben a

munkakörben is dolgozott. Már amikor. Egyik nap az egész családnak sikerült egy időben az asztalhoz ülnie. Faternak, mint jó kopónak illik, kivételes szimattal áldotta meg a sors. Így neki is feltűnt a vej jelölt túlontúl sok szabadideje. Már nagyon szúrta édesapám oldalát ez a talány.

– Eccsém, te mióta nem dolgozol? – kérdezett rá.

– Megvan az már két hónapja is.

– Miért? – érdeklődött tovább.

– Tudod, tériszonyom van és legutoljára úgy megszédültem, hogy elküldtek orvoshoz. Így most táppénzen vagyok.

– Az más. Értem. – A család szép csendben eszeget tovább. Eltelik már vagy öt perc, mire apám felkiált:

– De hát te ács vagy!"