2017. szept. 3.

Célok, tervek

Pár napja újból elővettem a Kivetetteket, és nekiálltam írni. Néha hátránynak érzem azt a sok írástechnikai bejegyzést, könyvet, cikket, amiket olvasok. Sajnos, eljutottam egy olyan szintre, hogy azért nem ment az írás, mert mindig tökéleteset szerettem volna alkotni. Persze, mindenki erre törekszik, de nem maga a folyamat közben. Mondok egy példát: megírtam pár sort, és nem bírtam ki, hogy a hibákat ne javítsam rögtön. Ebből két dolog következett, ha pontos szeretnék lenni, akkor az egyikből jött a másik. Az első gond az volt, hogy nem haladtam a történettel, mert egy-két sor, legfeljebb egy bekezdés után rögtön a hibákat kerestem, vagy a helyesírással bíbelődtem. Ebből viszont, egy idő után eljutottam odáig, hogy már nem élveztem az írást, hanem munkaként, megoldandó feladatként tekintettem rá. A megoldást az jelentette, hogy már csak mértékkel olvastam írástechnikával kapcsolatban, és azt az időt inkább magára az írásra fordítottam. Megerőszakoltam saját magam, odaültem a gép elé, és még akkor is írtam pár szót, mondatot, amikor sem kedvem, sem ihletem nem volt hozzá. Egy idő után azt vettem észre, hogy megint élvezem magát az írást. Nyilván a javítást nem, de amikor elmerülök a történetem világában, már ki tudom kapcsolni a hibátlanság iránti vágyam, és el tudok merülni az adott jelentbe, újból képes vagyok belebújni a karakterem fejébe, lelkébe. Ez nagyon fontos. Úgy szoktam mondani, hogy megint elkaptam a fonalat.

Emellett saját magamnak hoztam egy apró szabályt is. Próbáltam olyat kitalálni, ami a számomra tartható, és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy ezt áthágjam. Ez nem más, mint egy ígéret saját magamnak arról, hogy minden nap minimum két órát vagy egy oldalt írok. Ebbe nem tartozik bele a blogon lévő bejegyzés, vagy írástechnikai cikk megírása. Ez csak és kizárólag a Kivetettek és a Néma bűnök írására koncentrálódik.

Azért írtam, hogy napi két óra vagy egy oldal, mert nem biztos, hogy ennyi idő alatt képes vagyok annyit írni, amennyit megadtam magamnak. Az elején még nem ment, aztán napról-napra egyre többet teljesítettem. Ma már ott tartok, hogy két óra alatt igencsak az elvárt felett teljesítek. Sőt, vannak olyan napjaim is, amikor nemcsak két órát, hanem ennél jóval többet sikerült írnom. Szóval, nyugodt szívvel mondhatom: nekem ez a módszer bevált. Mióta elkezdtem, minden nap sikerült írnom. Hol többet, hol kevesebbet, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy megint azt érzem, amit régen. Az írás megfizethetetlen, minden másra ott… az olvasás.



Nemrég megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a Kivetettekhez írok még hat-nyolc fejezetet, és utána magánkiadásba kiadom. Persze, ez nemcsak a történet hosszától függ, hanem attól is, hogy mennyire sikerül átírnom, kijavítanom a szöveget. Ezzel kapcsolatban időpontot nem tudok mondani. Habár, ha kiszámolom a napi egy A/4-es oldal megírását, ami könyv formátumban körülbelül a duplája, akkor a nyers kézirat három hónap alatt elkészül. Aztán jöhet a szerkesztő, korrektor, tördelő, akik átnézik a művet, és visszaadják javításra. Ez persze mind idő, nem egy-két nap alatt áll össze az egész. Az anyagi vonzatáról még nem is beszéltem.

Tervemben van a következő írástechnikai bejegyzés is, melyhez négy témakört írtam össze magamnak. Lehet, hogy ezeket kettészedem, ez majd csak később fog kiderülni, amikor elkészültek. Akkor fogom látni a cikkek hosszát. Sokáig gondolkodtam a következő írástechnikai cikk témáján. Egyelőre ezeket sikerült összeszednem, amik talán titeket is érdekelhet:

- hármas pont használata:
  Mikor és hogyan használjuk őket a szövegben?

- stilisztika:
  Mi jelent?
  Hogy vegyük észre, az ezzel kapcsolatos hibákat?

- fejezetek hossza:
  Milyen hosszú egy fejezet?
  Szavakat, vagy leütéseket kell számolni?
  Mennyi a minimum, és mennyi a legfelső határ?
  Hányszor, mikor, hol fejezzük be függővéggel?
  Egyáltalán, muszáj függővéget alkalmaznunk?

- szóismétlés:
  Mi számít annak, és mi nem?
  Hogyan vegyük észre őket?
  Miként javítsuk?

Ha esetleg valakinek van olyan az írással kapcsolatban, ami gondot okoz, akkor ne habozzatok, írjátok meg!

Nemrég indítottam egy rovatot, mely a Magánvélemény címet kapta. Ezzel is adósotok vagyok. Az elmúlt két hónapban inkább olvastam, mint írtam. Akik követik az oldalam, azok tudják, hogy a klasszikusok, és a szépirodalom áll hozzám a legközelebb. Ezen a hagyományomon változtattam egy picit, és jó pár olyan könyvet beszereztem, mely most trendiek. Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Lehet, ez csak annak az eredménye, hogy mondjuk egy Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Hardy könyv után, kicsit magas nálam a mérce. Valószínűnek tartom, ez is közrejátszik abban, hogy jó pár könyv nem igazán kötött le, és csak azért nem tettem félre, mert semmit sem szeretek félbehagyni.

Egy szó, mint száz, lassan, de a blogom eme részét is újra bővítem. A teljesség igénye nélkül pár olyan könyv, melyekről azt tervezem, hogy írok pár sort. 
- Harry Potter hét kötete
- Gayle Forman: Ha maradnék
- Amie Kaufman és Meagan Spooner: Lehullott csillagok
- Krencz Nóra: Megszámlálhatatlan
- Paula Hawkins: A víz mélyén
- Jay Asher: Tizenhárom okom volt.






Read More




2017. aug. 29.

Törésvonalak

Az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam mindent, ami pár éve nemcsak az életem része, hanem egy nagyon fontos momentuma lett. Ténylegesen, az írásra gondolok, és az ezzel járó minden más elfoglaltságomra.
Akik közel állnak hozzám, azok tudják annak az okát, amiért egy ideje nem foglalkoztam sem az írással, sem az olvasással. Igaz, a facebook írói oldalamon pár szóban leírtam a miértet, de korántsem voltam olyan egyértelmű, amilyen most leszek.

Szeretném azt mondani, hogy egy pozitív esemény kapcsán nem jelentkeztem, de sajnos nem tehetem. Az igazság az, hogy nem szerettem volna a nyilvánosság elé tárni azt, ami történt. Legalábbis addig, amíg le nem ülepszik az egész. Úgy is mondhatnám, hogy időt adtam saját magamnak arra, hogyha egy picit is, de feldolgozzam a történteket. Most viszont úgy gondolom, itt az ideje erről pár információt megosztanom, és ezáltal apránként visszatérnem a régi kerékvágásba.

Akkor kezdeném az elején. A legtöbb olvasóm tisztában van vele, hogy egy három kötetes regényen dolgozom. Ez a családon belüli erőszakról szól, amiben leírom mindazt, amit átéltem, megtapasztaltam gyermekkoromban és fiatal felnőttként. Ebből már mindenki rájöhetett, hogy a történet szereplői élő, valódi emberek, a saját családom. Elsősorban a szüleim, de részt kap benne a két nővérem, illetve egy-egy ismerős, barát és osztálytárs. Az első kötetben főképp apám áll a középpontban.
A cselekményt sem muszáj túlságosan kidolgoznom, mert mindent a saját emlékeimből írok. Arra viszont nagyon oda kell figyelnem, hogy ne csak magát az eseményt tárjam az olvasók elé, hanem a bennük megjelenő emberek cselekedeteinek okát is felvázoljam. Amolyan ok-okozati összefüggésként kell kezelnem az egészet, ha azt szeretném, hogy teljes mértékben érthető legyen a bennük szereplők viselkedése. Az első könyvet lassan befejezettnek nyilváníthattam, amikor egy megrázó esemény történt.

Az utóbbi egy évben nagyon jól alakult a kapcsolat a szüleimmel. Megpróbáltuk félretenni a múlt sérelmeit, és helyrehozni a családi kötelékeket. Az igaz, hogy ezért legjobban apám tett lépéseket. Sokszor felhívott, megkérdezte hogy vagyok, hétvégére áthívott magukhoz, és kerültünk minden kellemetlen témakört. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy lassan, de biztosan eljutottunk egy olyan szintre, ami normálisnak mondható. Ezután történt valami… Valami, ami teljes mértékben összetört.


Június 28-án este tizenegykor hívott anyám. A beszélgetés a következőképp zajlott:
– Szia! Fent vagy még?
– Igen.
– Apád meghalt.
– Tessék? – kérdeztem vissza.
– Apád meghalt.

Ennyi. Így tudtam meg. Mindenféle bevezetés nélkül, lényegre-törően, egyszerűen csak közölte a puszta tényeket. Igazából nem tudtam elhinni, hogy megtörtént, nem tudtam felfogni a dolgot. Főleg úgy nem, hogy előtte három órával még a házunk kapuja előtt álltunk, és beszélgettünk, viccelődtünk. Még azóta sem tértem magamhoz.
Azt tudom, hogy a gyásznak több fázisa van, és jelen pillanatban még a tagadás időszakában vagyok. Higgyétek el, senkinek sem kívánom ezt az érzést.
Ez az egyik oka annak, hogy az utolsó két hónap ennyire megviselt.

A másik ok az alapbetegségem (Crohn), ami augusztus elején aktív szakaszba lépett. Nem írnám le a részleteket, akit érdekel, annak gugli a barátja. A lényeg annyi, hogy egy hónapja orvostól-orvosig rohangálok. Rengeteg gyógyszert kaptam, de az állapotom nem javult. Ezalatt az orvosok tűpárnának néztek, pontosan hatszor vettek tőlem vért. A legvégén kiderült, hogy az előző szakorvosom nem olyan gyógyszereket írt fel, melyeket kellett volna. Ezt a csorbát egy orvos váltással kiküszöböltem, és megtettem az első lépéseket a passzív szakasz felé. Ennek örömére tegnap újból beléptem a felnőtteknek szánt munka világába.
Összefoglalva: lassan, de biztosan összeszedem magam. Remélem, ehhez segítséget nyújt majd az is, hogy újból lesz időm az írással foglalkozni.




Read More




2017. jún. 25.

Magánvélemény

Jó szokásomhoz híven rengeteget olvasok, ami független a könyv műfajától, szerzőjétől. Tudom, hogy egy picit őrült vagyok, és nem kicsit látom máshogy a világot, mint a legtöbben. Talán, ez lehet az oka annak, hogy nagyon félek a szellemi elbutulástól. Ne értsetek félre, nincsenek még erre utaló jelek, és a családomban sem fordult elő ilyen, de jobb megelőzni a bajt. És ha én egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nincs az az ember, aki meg tudna győzni az igazáról. Hiába mondják, hogy kemény a fal, ne menj neki, addig nem hiszem el, amíg meg nem tapasztalom. Szóval, ez is egy ilyen dolog. Úgy gondoltam, hogy már most teszek annak érdekében, hogy még véletlenül se fordulhasson ez elő. Így pár hónapja bevezettem, hogy minden egyes áldott nap százötven oldalt olvasok, és napi egy oldalt írok. Ezt általában tudom is tartani. Igaz, pár hete a százötven oldalból csak százat sikerült megvalósítanom, de ennél lejjebb nem adom.

Az jutott eszembe, hogyha már ennyit olvasok, akkor ezt valahogy, valamilyen formában rendszerezni kéne. Ezért nemrég felregisztráltam molyra, és ott írogattam egy-két könyvhöz értékelést, csillagoztam, meg mindenfélét csináltam, amit nem akartam. Számomra teljesen kaotikus, átláthatatlan a rendszer. Például tudom, hogy vannak polcok, meg kívánságlista stb., és néha tudom ezeket használni, néha nem. Egyszer sikerült valami jelzőt betennem valamilyen karcra (abban sem vagyok biztos, hogy így hívják). Na, az azóta is úgy áll. Egy kicsit besokalltam tőle, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha itt a blogon indítok egy rovatot. Persze, ez nem jelenti azt, hogy feladtam ezt a molyos próbálkozást, de egyelőre szüneteltettem. Helyette a blogommal szeretnék egy kicsit többet törődni.


Innentől kezdve nemcsak molyra, hanem ide is fel fognak kerülni azok a könyvek, melyeket elolvasok, és tartok annyira jónak, rossznak, esetleg semlegesnek, hogy pár szóban megemlítsem. Nem minden olvasmányom kerül fel, mert akkor egész nap mást sem csinálnék csak ezt az új rovatot írnám. Ennek a rovatnak a neve:
Magánvélemény.



Azért választottam ezt az elnevezést, és nem a könyvkritikát, mert az egy külön műfaj, melynek megvannak a saját maga szabályai, formai követelményei. Meg azért annyira komolyan sem veszem a dolgot, hogy márpedig minden héten minimum egy könyvet értékelek. Annyi az egész, hogyha elolvasok valamit, akkor pár szóban, vagy mondatban leírom róla a saját, személyes véleményem. Ennyi. Nem több. Ha lesz valaki, aki elolvassa ezt a rovatot, onnan szemezget, és esetleg kedvet is kap egy-egy műhöz, annak csak örülök.

Szóval, ha egy picit lejjebb görgetek, akkor jobb oldalt a menüben találtok egy ilyet: Magánvélemény. Na, az lesz az. 
Már pár könyvről leírtam, hogy mit gondolok. Biztosan bővülni fog ez a lista. Azért is, mert vannak olyan történetek, melyeket olvastam, de nem volt rá időm, hogy írjak róluk pár szót. Lassan, ahogy időm engedi pótolni fogom ezt a hiányosságot.

Nemrég elkezdtem egy másik rovatot is, konkrétan, az Életünk Oldalait. Eddig egy bejegyzést írtam, de ez nem jelenti azt, hogy ez így is marad. A következő két kis történet kész van, és amint időm engedi kijavítom, és feltesz azokat is. Úgyhogy, nincs elfelejtve. 



Read More




2017. jún. 24.

Készül a Néma bűnök

Néma bűnök - 9. Váratlan segítség
Nemrég ébredtem, és elkapott az ihlet, a vágy az írásra. Szinte még ki sem nyitottam a szemem, mikor a párom a kezembe nyomott egy pohár kávét. Friss, meleg, és az illata mennyei. Ezután kipattantam az ágyból, és röpültem a gép elé.

Több regényötlet is szerepel egy mappában, és úgy éreztem, hogy a bőség zavarában szenvedek. Nem tudtam, melyiket folytassam. Aztán eszembe jutott az ígéretem, jelesül az, hogy idén megjelenik a Néma bűnök. Igen ám, de ehhez írni is kell. Ezért úgy döntöttem, hogy félre teszek minden ötletet, lelki kényszert, és ezt folytatom.
Eddig egy picit a babérjaimon ültem ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy már csak kettő, legfeljebb három fejezet van hátra, és elkészül. Ez adott egyfajta nyugalmat, hogy sikerül időre megírnom, és minden rendben lesz. De az idő közben röpül, és már igencsak nyár derekán járunk. Szóval, azt hiszem itt az ideje, hogy végre befejezem. Még csak a nyes szöveggel foglalkozom, és utána jönnek a javítások: hozzáírások, törlések, lektorálás, korrektúra stb.
Jelenleg a kilencedik fejezetet írom, mely a Váratlan segítség címet viseli. Igaz, csak fél oldal van kész, de haladok. Ha már megemlítettem a fejezet címét, akkor itt az alakalom, hogy azt is elmondjam, némelyik résznek megváltoztattam a címét. Most így néz ki:
1. A legelején
2. A család
3. Legjobb barát
4. Elveszíteni valakit
5. A pokol előszele
6. Egy szerencsétlen nap
7. Változások
8. Háború
9. Váratlan segítség

Egy pici gondban vagyok, és szeretném a segítségeteket kérni. Készítettem egy tartalomjegyzéket, és nem tudom eldönteni, hogy azt majd a könyv elejére, vagy végére tegyem. Szerintetek?

Még egy dolog van, amin még gondolkodom, az pedig a fülszöveg. Erre gondoltam, hogy talán ez megfelelő lesz. Az egyik előolvasom írta meg számomra, és ő engedélyével kerülne a könyv hátuljára.

"Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik, ugyanakkor az anyai szeretet, mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán létezik, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem. Családon belüli erőszak nagyon is létezik, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték.

Bencze Dani"

Szóval, várom a véleményeiteket, ötleteiket ezzel kapcsolatban.

Remélem, mindenkinek olyan jól telik a hétvégéje, mint az enyém! 

Read More




2017. jún. 16.

Találkozás Leslie L. Lawrence-el

Sokan tudjátok, hogy nem vagyok egy társaságba járó ember. Szeretek itthon lenni a családom, könyveim, írásaim világában. Számomra ez jelenti a nyugalmat, a békességet, az életet. Úgy érzem, hogy egy tökéletes életformát alakítottam ki magamnak, és irtózatosan nehéz kirángatni a megszokott komfortzónámból. Persze, néha egy-egy vakmerőbb jelentkezőnek sikerül. Eleinte bőszen ellenkezem, de miután beadtam a derekam és végett ért az adott program, már egy pozitív élményként tekintek vissza rá.

Ez történt múlt hét szombaton is, amikor Hollótollal (blog), és pár könyvmoly lánnyal elterveztük, hogy kilátogatunk a 88. Ünnepi könyvhétre. A Deák Ferenc térre beszéltük meg a találkozót, melyről - szokás szerint - sikerült elkésnem. Bár, ez most egy apró, pár öt perces késés volt, szóval igazán hamar odaértem. Mármint magamhoz képest.
Első lépésben Hollótoll (facebook írói oldal) mindenkit bemutatott, majd azon kezdtünk tanakodni, hogy hova üljünk be enni. A csapat kétfelé oszlott, majd egy picit később újból egyesült, és együtt sétáltunk el a Vörösmarty térre. Legelső dolgunk az volt, hogy szereztünk egy térképet. Jó, nem egyet, hanem kettőt-hármat, hogy mindenki láthassa, merre kell eltévedni. Csak ezután kezdtünk el gondolkodni, hogy ki, mit szeretne megnézni, csinálni.

Leslie L. Lawrence
Mivel már fél kettő elmúlt, és a Leslie L. Lawrence dedikálást kettő órára időzítették, így ezt a programot céloztuk meg elsőként. Amint odaértünk, megint ketté oszlottunk, mert ez az esemény csak Fannit és engem érdekelt. A többiek otthagytak, azzal az ígérettel, hogy találkozunk még. Nem fenyegettek, csak ígértek.

Mi Fannival beálltunk a stand elé, mert meg szerettem volna venni az író legújabb könyvét. Ha már ott vagyok, és ő is, akkor miért ne? Szóval, Emilly beáll a sor elejére, leveszi a pultról a két kötetes könyvet, és majd' négy percig lóbálja az eladó orra előtt, hogy "Hé, meg akarom venni!" Szerintetek bagzott rám a kis csaj? Á, dehogy! Megint eltelt két perc, és épp azt ecseteltem Fanninak, hogy simán lenyúlhatnám a könyveket (mely eszemben sem volt), sőt még dedikáltathatnám is, és senki nem venne észre semmit. Mire gondolataim kifejtésében idáig jutottam, az eladónő is szentelt rám egy percet, és végre kifizethettem a kezembe tartott könyvet. Ekkor már igencsak nézegettem balra, ahova az írónak kikészítettek egy műanyag asztalt, székkel, napernyővel. 
És igen, akkor jött el a nagy pillanat: megláttam őt, gyermekkorom nagy kedvencét: Leslie L. Lawrence-t. 

Ördögtojások I.-II.
Meglepődtem, mert az asztalnál nem ült senki, illetve még a környékén sem láttam sehol egyetlen elvakult rajongót sem, holott már elmúlt két óra, a dedikálás kezdete. Gondoltam, ha már ott vagyok, akkor hasznossá teszem magam, és elindultam a szerző felé. Épphogy mellé értem, Fanni megkocogtatta a vállam, és az arcom mellett balra mutatott. Akkor vettem észre a majd' ötven méter hosszú sort. Lépteim lelassítva, a sor mellett sűrű bocsánatkérések közepette elhaladva beálltam a végére. Miközben letörten ballagtam, egy idősebb hölgy rám nézett.
- Kis naiv - szólt egy elnéző mosoly kíséretében.

Megérkeztünk a végeláthatatlan sorba, beálltunk és vártuk, hogy mi is a szerző színe elé járulhassunk. Az időt beszélgetéssel töltöttük, illetve néha kitekingettünk az előttünk álló háta mögül, hogy még hányan vannak előttünk, és mennyi idő, míg mi is sorra kerülünk. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy teljesen másképp képzeltem el az eseményt. Konkrétan úgy, mint egy koncertet: kiabáló, sikoltozó rajongókat, lökdösődést és tömegnyomort, ahol mindenki megízleli, hogy milyen a másik lábán állni. Ebből, ami megvalósult az a tömeg, semmi más. Mindenki egymás mögött állt, és ki türelmesen, ki türelmetlenebbül, de csendben beszélgetve várt a sorára. Leslie L. Lawrence is rendesen kapott levegőt, mert a jelenlévők, kulturált emberek lévén, nem álltak-ültek a nyakára, hanem meghagyták számára a tisztes két méter távolságot.

Telt-múlt az idő, lassan feltámadt a szél, és ha ez még nem lett volna elég az eső is csepegni kezdett. Ezek az apró természeti jelenségek senkit sem zavartak. Egyetlen embert sem láttam, aki kiállt volna a sorból. Hősiesen tűrtük az égiek által ránk mért sorsot. Időközben a társaink is befutottak, és afelől érdeklődtek, hogy állunk.
- Két lábon - jött a szellemes válasz.
Nem sértődtek meg, hanem velünk maradtak, és ők is beléptek a hősök világába, és "Mindent egy aláírásért!" felkiáltással szolidaritást vállaltak velünk. Aztán, nemsoká eljött a várva várt idő, és először Fanni, majd jómagam is leülhettem a szerzővel szembe. Persze eközben csapatunk többi tagja sem tétlenkedett, előkapták a telefonjaikat (tudjátok, azokat a simogatósokat), és igen gyorsan, precízen készítettek több tucat képet.


"Emilly Paltonnak, jövendő kollégámnak,
sok szeretettel"
Sorra kerültem. Leültem, elővettem a könyveket, és átnyújtottam Leslie L. Lawrence-nek. Megkérdezte, hogy kinek dedikálhatja.
- Emmily Pal.. - kezdtem bele.
- Oh, elnézést. - Nézett fel rám. - Azt hittem, hogy Emillynek, így azt írtam. Tudja mit? Nem szoktam, de akkor most a második kötetbe is írok - mosolygott rám, miközben kézbe vette az említett könyvet.
- Hogy kapta ezt a szép nevet? - kérdezte.
- Magam is kacérkodom az írással - vallottam be szégyenlősen.
Leslie L. Lawrence-el
- Á, tényleg? - kérdezte vidáman és izgatottan, miközben felvette a szemüvegét. - Akkor várjon egy pillanatot.
Megtettem.
Átnyújtotta a könyvet, felállt, és intett, hogy kövessem a példáját. Ekkor már Hollótoll ott is volt, hogy készítsen jó pár képet rólunk. Ezután kezet fogtam vele.
- Művész úr, köszönöm szépen! - köszöntem el.




Szerzeményeink
Egy picit arrébb sétáltunk, és akkor, ott elkezdtem ugrálni. És ezt szó szerint tessék érteni. Persze, a többiek próbáltak nyugalomra inteni, több-kevesebb sikerrel. Amikor egy picit lehiggadtam, akkor elindultunk, hogy Fannival mi is körbe tudjunk nézni.
Elérkeztünk egy standhoz, ahol egy rakás könyvet láttunk barna csomagolásba. Ezeket potom ezerhétszázért dobták utánunk. Hárman is vettünk ilyen zsákbamacska könyvet, mindannyiunknak más és más műfajt, kategóriát sikerült megnyernünk. Nekem Maggie Stiefvater Tündérdallam I. című kötetét ajánlotta fel a végzet.
Mivel a szél és az eső sem állt el, így kénytelennek voltunk úgy dönteni, hogy meglátogatunk egy kávézót, míg egy picit előbújik a napocska. Miközben az erős feketét kortyolgattuk, számba vettük a napunkat. Az összegzés alatt kiderült, hogy heten, fél nap alatt költöttünk el egy havi fizetést.

Sajnos Hollótollék elég messziről érkeztek, így ők vonathoz voltak kötve, ezért eljött az idő a hazaindulásra. Azért, még arra maradt pár perc, hogy lőjünk pár csoportképet.




Read More




2017. jún. 1.

Ünnepi könyvhét


Kapcsolódó kép 


Nemsokára itt az idő!




Ünnepi könyvhét lesz június 8-12. között.
Egy kis csapattal, pontosabban nyolc fővel együtt részt veszek rajta. A részleteket már nagyjából megbeszéltük: kit, hol, hogyan szedünk össze, kivel, mikor találkozunk.

Terv a következő: június 10.-én megyünk. A banda fele, akiknek Hollótoll lesz a vezetője - hogy ne tévedjenek el -, azok fél egykor találkoznak Újpest- Városkapunál.
Akik velem jönnek, azokkal a Deák Ferenc téren randevúzunk.

Ezen kívül még semmi sem biztos, két dolgot kivéve:
- meglátogatjuk Leslie L. Lawrence írót,
- jól fogjuk érezni magunkat!

Akinek van kedve velünk tartani, az jelezze, és a részleteket megbeszéljük.


Read More




2017. máj. 25.

Amikor kamasz gyereked van

Amikor az ember leányának van egy kamasz gyermeke, akkor a sors, az élet, a végzet és minden más, érdekes eseményeket sodor e személy útjába. Így járt ma én is. Gyermekem egy szaktanári figyelmeztetéssel jött haza.

Ez állt az ellenőrzőben:
"Tisztelt Szülő!

Márkó felszólításom ellenére sem hagyta el a tantermet szünetben, ezért szaktanári figyelmeztetést kap."



Itthon megkérdeztem a fiamat, hogy mi történt. Márkó elmondta, hogy ő is ki szeretett volna menni a teremből, de egy kicsit későn kapcsolt, hogy kicsengettek, ezért a tankönyvei még az asztalon hevertek. Gondolta, mielőtt elhagyja a helyiséget, előtte még összeszedi az asztalán lévő tankönyveit. Így táskáját a földről feltette a székre, és elkezdett pakolni. Ezt a tanárnő a fentiek alapján értelmezte.

Már megírtam a választ:
"Tisztelt Tanárnő!
Gyermekünk elmondása szerint: ő szerette volna elhagyni a termet, viszont ezt nem sikerült olyan gyorsan és precízen végrehajtania, mint az osztálytársainak. Mi is észrevettük, hogy gyermekünk nem egy gyorsasági világbajnok (lassú), melyről a Nevelési Tanácsadóból szakvéleményünk is van. Itthon próbálunk türelmesek lenni vele szemben, és kivárni míg a rábízott feladatokat megoldja."

Azt már nem mertem odaírni, hogy talán ő is lehetne egy picit türelmesebb. Ezek után kíváncsi vagyok, hogy holnap kap-e beírást? Egyáltalán ő kapja, vagy én?



Read More




2017. máj. 14.

Néma bűnök részletek 2.

Azt ígértem nektek, ahogy haladok a történet megírásával, úgy hozok újabb és újabb részleteket a könyvből. Mivel, az utóbbi időben elkapott az ihlet, és lassan már látom az alagút végét, ezért úgy gondoltam, hogy megtartom a szavam. Szóval, megint hoztam pár apró részletet a Néma bűnökből.

A könyvem elejére két idézetet választottam. Mindkettő Tanley Milet írónő A könyv című regényéből való. Íme:

„Mert a saját világom sokkal fontosabb annál, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogyan tudom őket kihasználni, ezért leszarom a hatalmat.”

„… van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát, mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot. Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan belemenekülniük. Valahogy zsigerből érzik, hogy mi igaz és mi a szemfényvesztés.”



Részletek a Néma bűnökből:

"Körbenéztem az udvaron, és nem kellett csalódnom, szinte mindenki engem bámult. Megindultam a társaság felé, rimánkodva a mindenhatóhoz, hogy lehetőleg most az egyszer ne akadjon össze a kezem a lábammal. Mint már oly sokszor, megint előkerült az a híresen nagy szerencsém, mely sosem létezett. Pár lépés után a vállamról elkezdett lecsúszni a táska pántja, mely épp elég időre elvonta a figyelmem ahhoz, hogy az egyik lábam keresztezze a másikat. Azért még idejében kapcsoltam a lehetséges végkimenetelt illetően, és két kezemet segítségül híva próbáltam az egyensúlyom megtartani. A kellemes őszi idő ellenére, sikerült a füves részen egy műkorcsolyázókat megszégyenítő lépés sorozatot bemutatnom. Bár, igazából ezt a mutatványt betudhattam volna egy műrepülő érdekes landolásának is. Nem mondom, hogy nem nevettek rajtam, mert akkor hazudnék. Ditta megsajnált, odasétált hozzám, majd lehajolt és felsegített. Ruhámat leporolva, immár a legrosszabbon túlesve, kimérten sétáltam oda hozzájuk.
– Sziasztok! – köszöntem az ott állóknak. Igaz, elég halkan tettem, mert a pár perccel azelőtti tudásom bemutatása még elevenen élt emlékeimben. És nem csak az enyémben.
– Szia! Te mindig így közlekedsz? – jött a legelső kérdés, egy kék szemű, szőke hajú lánytól.
– Nem mindig, csak általában."



"Édesapámtól elég sok mindent tanultam. Minden ember a szüleitől tanulja meg az alapvető dolgokat az élethez. A szülőknek pedig, több módszer létezik arra nézve, hogy gyermekeik életét terelgessék. Azt, hogy egy szülő melyiket választja, csak magától a felnőtt embertől függ. Felmenőim a pszichológiai hadviselés érvényesítésében kezdtek el tapasztalatokat szerezni. Olyannyira jól ment nekik, hogy ezt édesapám az évek során tökélyre fejlesztette. Legalábbis ők úgy gondolták, hogy ennek a nevelési eszköz minden formáját, válfaját tökéletesen ismerik, és alkalmazzák is. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hét-nyolc éves koromra eljutottam odáig, hogy nem tudtam, mikor viselkedem jól, és mikor rosszul. Olyannyira elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban, hogy egyszer meg is kérdeztem erről Orsit, az idősebb nővéremet. Határozott választ ő sem tudott adni.
Ezen nagyon meglepődtem, mert hármunk közül ő volt a legmegfontoltabb, legfelelősségteljesebb és legőszintébb. Addig bármit kérdeztem tőle, mindig őszintén és komolyan felelt, annak ellenére, hogy alig töltötte be a tizenötödik életévét... 
... Így igen meglepődtem, amikor arra a kérdésemre, miszerint mikor jó vagy rossz valaki, csak annyit válaszolt, hogy ez a helyzettől függ. Kösz, ebből aztán sok mindent megtudtam.

Másnap apám szólt, hogy beszélni szeretne velem. A „szólt” azt jelenti, hogy üvöltötte a nevem, és akkor az ember fia, vagyis lánya tudja, hogy jelenése van. Ilyenkor nem biztos, hogy ez kellemes lesz, sőt, inkább előre érzi, hogy nem fogják megdicsérni. Legalábbis nálunk.
– Mit nem értesz azon, hogy jó vagy rossz? – kérdezte.
– Nem tudom, hogy mikor viselkedem jól és mikor rosszul.
– Nem kell rossznak lenni, és nem lesz baj.
Ő is jól elmagyarázta, méghozzá példákkal ellátva, nem? Apám nem szeretett magyarázni, csak elmondani, hogy szerinte mit és hogyan kéne csinálni. Ha ő arról beszélt, hogy ki kéne takarítani hétvégén a lakást, ez azt jelentette lefordítva a mi nyelvünkre, hogy hétvégén nagytakarítás lesz."



"Csak hogy írjak még egy kicsit a két nővérkém egymás iránti szeretetéről. Megesett az is, hogy a lányoknak – mi a családban csak így hívjuk őket – az iskolában szavalóversenyt rendeztek, melyre mindketten jelentkeztek.
Mint fentebb említettem, egy szobán osztozkodtak, így ott is tanulták a maguk kicsiny versét. Persze, hogy zavarták egymást, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kimenjen a nappaliba. Ehelyett, már majdnem kiabálva magolták a számukra kijelölt művet. Odáig fajult a dolog, hogy Orsi felállt egy székre, hogy majd ő onnan mondja a versét. Katinak se kellett több, elméjében megszületett a tökéletes terv. Hipp-hopp, hopp, megbillentette a kicsiny széket, melyen imádott testvérkéje állt. Azt gondolta, hogyha a szék eldől, Orsi leugrik róla, és mérgében elhagyja a helységet.
Gondolta ő. Igen ám, de a székkel együtt borult Orsi is, teljes testsúlyával rá a karjára. Efféleképp bemutatta a családnak a gyors kartörési mutatványát. Hát igen, a testvéri szeretet már akkor is megvolt kettejük között."



"Egyik délután elkezdett esni az eső. Az elején még csak szemerkélt, és egy ideig úgy tűnt, nem is lesz belőle semmi. Ám aznap Isten nagyon sírhatott, mert nem hogy elállni nem akart, inkább egyre jobban esett. Később már villámlott és dörgött is az ég. A szobából nem sok mindent lehetett látni a sötét felhőktől és a vízfüggöny mögül. Néha egy-egy villanásnál, mikor a villám lesújtott a füves földre, mintha Isten haragja lenne, lehetett látni, amint a panelrengeteg elfoglalja a teret az üde növényzettől. Nem marad más utána, csak a kopár föld és a néhol még föltűnő, régen lombos fák kiszáradt, elkorhadt törzsei. Mintha az ég is megérezte volna az elkövetkezendő időket. Ily természeti elemekkel kísérve, és mivel apámnak áldott jó szíve van, támadt is egy remek ötlete. E remek tervét megosztotta leendő vej-jelöltjével is, Ricsivel. Ő már nem díjazta ezt az ötletet olyan nagyon. Próbálta is lebeszélni após-pajtást a haditervéről, persze sikertelenül.
– Gyere, Ricsi fiam, meglepjük a lányokat. Elmegyünk értük az iskolába – invitálta majdani unokáinak szánt apját.
– De Feri bá’!
– Nem megmondtam neked ezerszer, hogy ne „bázz” engem. Inkább tegezz, de ne „bázz”. Megértetted?
– De Feri, hazatalálnak ők egyedül is, nem kell nekik kísérő.
– Gyere már, esik az eső. Még a végén megfáznak.
– Nem cukorból vannak.
– Jössz vagy sem, én megyek. Remélem, tudod, hogy lelketlen vagy. Ha nem kedvelnélek annyira, most kitekerném a nyakad.
– Jó, meggyőztél. Csak meg ne bánjam.
Így indultak el a lányok elé. Bár Ricsi számára nem volt oly meglepő, mint apámnak, mikor az iskolához érve kiderült, egyik leánygyermeke eltűnt. Bezzeg ő igen bőszen kereste az iskolában, de hiába. Középső gyermeke aznap még kívülről sem látta Magyarország eme csodás építményét, nemhogy belülről. Így három gyönyörű leánygyermeke közül az elsőszülöttet szólította fel, hogy lehetőleg e szent pillanatban közölje vele a középső lánygyermek tartózkodási helyét. Ám legidősebb leánya nem tudott információval szolgálni a számára oly becses kishúga felől. Döntés született. Hazamenni, otthon megvárni az elveszett báránykát.

Szépen haza is mentek, és vártak. Kis idő múltán a mi kis drágánk megjelent családi fészkében, ahol már kimondhatatlanul várták. A középső leány vette minden bátorságát, és belépett az oroszlán barlangjába, mögötte a hősiesen megbúvó udvarlójával egyetemben.
– Hol voltál? – hangzott az első és legfontosabb kérdés az oroszlán szájából.
– Iskolában. – Itt csattant el az első pofon.
– Még egyszer megkérdezem, hol voltál?
Választ nem kapott csak egy hirtelen megnémult leányt. Apám odafordult az eddig leendő vejének vélt hímegyedhez, és közölte:
– Te pedig takarodj, öcsém!
– Igenis, Feri bácsi – válaszolt sógorom, majd egy mély meghajlás közepette távozott a lakásból.
– Várj, Matyi, megyek én is! – szólt utána a nővérem.
Apám odafordult Katihoz, és csak ennyit mondott:
– Hogy legyen miért.
Ezután már csak a pofonok csattanását hallottuk. Orsival a nappali kanapéján ültünk, és összeölelkezve sírtunk. Egyikünknek sem volt bátorsága odamenni. Bár a két nővérem között mindig is megvolt a testvéri féltékenység és rivalizálás, de ilyet soha nem kívántak volna egymásnak."






Read More




2017. ápr. 29.

Szavazás: Néma bűnök borító

Újabb híreket hozok a Néma bűnökkel kapcsolatban. Örömmel jelentem, hogy a tíz fejezetből nyolc teljesen elkészült. A kilencedik és tizedik rész vázlatára is szakítottam időt, így annyit sikerült összeszednem, hogy melyik fejezetbe, milyen cselekményt szeretnék beletenni.

Persze, más téren sem lustultam el, mert tegnap rakoncátlankodtam egy picit, és csináltam pár képet, melyekről úgy gondolom, hogy talán méltóak lennének arra, hogy az első kötet borítója legyen. Igen ám, de mint az előbb említettem, több kép is született, és nem tudom, hogy melyiket válasszam, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán jó alapból dolgoztam-e.

A választáshoz kérem a segítségeteket. Felteszek négy képet, és minden kedves olvasómat megkérem arra, írja meg kommentben, hogy melyikre szavazz, melyik az, amelyik a legjobban elnyerte a tetszését. Ez nektek csak egy szám bepötyögése, de nekem nagyon sokat jelentene.

Előre is köszönöm minden lelkes, bátor szavazónak a segítséget!




2. kép
1. kép




4. kép

3. kép
Read More




2017. ápr. 28.

XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál



Életemben ez volt a harmadik olyan esemény, ahol könyves eseményen vettem részt. Az első ilyen összezördülés, az még három éve történt egy írói oldal által rendezett találkozó keretein belül. Ezt követően a nemrég megrendezett Író*Blogger*Olvasó - Egy helyen találkozón vettem részt. Legvégül múlt hét vasárnap látogattam ki a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Igazság szerint nem terveztem, hogy kimegyek, de az egyik kedves író barátom, név szerint Tanley Milet meghívott, hogy menjek és töltsek vele és J.I. írónővel egy kis időt. Elvileg úgy beszéltük meg, hogy a kora délutáni órákban érkezem, de ezt egy kis technikai dolog megakadályozta. Még szombaton megfőztem a fiúknak, de amilyen kis bélpoklosok még aznap megették a két napra szánt ételt. Szóval, vasárnap délelőtt megint főzhettem. 

Tanley Milet - A könyv
De van egy jó hírem is. Aki ismer, az tudja rólam, hogy tudok, szeretek és tehetségem is van ahhoz, hogy irtózatosan gyorsan és könnyen, bárhol és bármikor eltévedjek. Na, életemben először most találtam oda elsőre. Igaz, eleinte azt hittem, hogy megint elkísért a jó szerencsém, és sikerült megint valahol máshol kikötnöm, mint ahova indultam, mert amikor kiértem a Millenárisra könyvet egy darabot sem láttam, de hamburgert, na azt már igen. Besétáltam, és arra gondoltam, hogyha megint eltévedtem, akkor legalább egy jó kis helyre sikerült érkeznem, mert igaz, hogy könyv nincs, de kaja az van. Fel is hívtam Tanleyt, hogy megérdeklődjem, most mi, merre, hány méter. Jót nevetett rajtam, mikor elmondtam neki, hogy mi a sanda gyanúm. Mint kiderült, csak egy kicsit beljebb kellett mennem a hamburgerfészken át, egészen egy köves út végéig, ott jobbra fordulnom, és már meg is érkeztem. Miért kell így eldugni valamit? Nem értem. De a lényeg, hogy megérkeztem. Pontosan délután négy órára.

Egyből a felső szintre, a galéria felé vettem az irányt, ahol Tanley már várt rám. De nem egyedül, mert a társaságában ott volt J.I írónő is. És képzeljétek, készültek a jöttömre, mert a standon belülre szereztek nekem egy széket. Amint bemutatkoztunk egymásnak J.I-vel, lepakoltam, majd leültem, és rögtön beszélgetni kezdtünk. Olyan kötetlenül tudtunk beszélgetni, mindenféle feszültség nélkül, mintha nem is akkor találkoztunk volna először. Ez persze meglepett, de egyben örültem is neki. A két írónőtől nagyon sok jó ötletet, tanácsot kaptam a könyvem kiadásához. Nagyon fellelkesültem ennek kapcsán. Miközben mi beszélgettünk, addig a standtól egy picit jobbra a Líracsúcs zajlott, ahol felolvasást tartottak. Néha-néha hallottam egy-egy szót, vagy mondatott, de nem az kötötte le a figyelmem, hanem a két írótársammal való diskurálás. Nagyon gyorsan eltelt másfél óra, és arra eszméltem, hogy nemsokára vége az egész rendezvénynek, de még nem néztem körül. Elköszöntem tőlük egy kis időre, és a nyakamba vettem a fesztet.

J.I. - Titanic 2212
Először a benti rész, alsó szekcióját fedeztem fel magamnak, és nem mentem át a másik oldalra, ahol a gyerekkönyveket árulták. Igazából, azért nem, mert nem volt okom rá. A fiam már rég nem mondható gyereknek, saját magam meg nem ebben a műfajban alkotok. A lényeg, hogy lementem a lépcsőn, és a benti részt jártam körül, hátha találok valami érdekeset, valamit, amin megakad a szemem. Sajnos, annyian voltak, hogy nem egyszer majdnem fellöktek, így sok helyre oda sem mentem.

Emlékeztek még, hogy az év elején meséltem, hogy egyezkedés alatt állók egy kiadóval? Vagyis a kiadóvezetővel váltottunk pár e-mailt, aminek az lett a vége, hogy bekérték a kéziratot, hogy továbbítják a szerkesztőnek, aki ránézz, egyáltalán érdemes-e vele foglalkozni. Ez volt januárban, azóta csend, síri csönd. Ahogy sétálgattam a standok között, észrevettem a kiadóvezetőt. Nem voltam rest, és odamentem, bemutatkoztam, és szépen, udvariasan rákérdeztem, hogy is áll a dolog. Emlékezett rám, de arra már nem, amit kérdeztem. Pontosan arra nem, hogy hol tart a kézirat, egyáltalán vissza kapta-e a szerkesztőtől. Kaptam egy ígéretet, hogy utána nézz, de... és itt jön a nagy DE. A kiadó szavait idézem:
- Az írók szeretik letagadni, hogy a kiadótól nemleges választ kaptak. Azt állítják, hogy nem válaszol a kiadó.

Hogy őszinte legyek, ezen teljes mértékben meglepődtem, és mélységesen felháborodtam. Lehet, hogy mások letagadnák, ha kapnának egy kiadótól egy nemleges választ, de én nem vagyok más. Ha ilyen történne, akkor sem esnék pánikba, csak tudomásul venném, hogy van még hova fejlődnöm. Ennyi. (Azt hiszem, ez a kis esemény megerősített abban, hogy magánkiadásban jelenik meg a Néma bűnök.) Amint ezt elmondta, én nagyon szépen megköszöntem, elköszöntem, és gyorsan távoztam a helyszínről. Inkább nem túráztattam fel magam, és a figyelmem a könyvek felé irányult.


Rengeteg kiadó jelent meg az eseményen, és annyi érdekes könyvet hozott, hogy két havi fizetésem is kevés lett volna, ha mindent megvettem volna, amit kinéztem. És ez csak a benti rész volt, még ki sem tettem a lábam az épületből. Persze, ami késett, az nem múlott, úgyhogy lassan, de a külső helyszín is a szemem elé tárult. Igaz, ekkor már pakolták össze a standokat, de sikerült szereznem két Wass Albert könyvet, az egyik a Hagyaték, a másik pedig az Adjátok vissza a hegyeimet. Mindkettőt nagyon gyorsan eltettem a táskámban, és tovább nézelődtem. Észre sem vettem, és annyira elszaladt az idő, hogy vissza kellett mennem a két írótársamhoz, ha még el szerettem volna köszönni. 


Visszatértem a galériára, ahol megvásároltam J.I. Titanic 2212 című könyvét, amit az írónő dedikált a számomra.  Tanley Milettől ajándékba kaptam a könyvét, melynek címe: A könyv. Természetesen ő is dedikált példánnyal ajándékozott meg. Ezután voltak olyan kedvesek, és közrefogtak, hogy készíthessek velük, illetve könyveikkel pár fotót.
Azért, azt még hozzátenném, hogy J.I.-nek több könyve is elkészült már, és kapható. Mindegyiknek elolvastam a fülszövegét, és nagyon nehezen választottam közülük, de a végén a Titanic 2212 nyerte meg a szívemet.
Ezután már nem maradt más hátra, minthogy ott maradtam velük a rendezvény végéig, és jót beszélgettünk írásról, olvasásról, kiadásról és mindenről, ami ehhez köthető.
Nagyon szépen köszönöm Tanley Milet és J.I. a meghívást, és beszélgetést. Nagyon jól éreztem magam veletek.
Legvégül este nyolckor indultam el a standjuktól, és mire hazaértem teljesen elfáradtam. Mégis, azt mondom, hogy megérte. Már mindkét könyvet kiolvastam, és nemsokára a molyon írok hozzájuk értékelést is.



Tanley Milet, J.I. írónők és jómagam






Legközelebb Hollótollal megyek Az ünnepi könyvhétre, ami június 8-12. között lesz. Úgy nézz ki, hogy mi tizedikén, vagy tizenegyedikén megyünk. 
Aki kedvet érezz, az nyugodtan csatlakozhat hozzánk, csak írjátok meg kommentben!!!



Read More




2017. ápr. 22.

Ahol írok, olvasok: avagy a saját kis kuckóm

Eléggé zárkózott ember vagyok, és amikor elkezdtem írni, akkor megfogadtam magamnak, hogy semmi magánéleti dolgot nem osztok meg. Azt szerettem volna, ha az emberek az írásaim alapján ítélnek meg, és nem azt nézik, hogy szőke a hajam, kék a szemem, vagy épp arról alkossanak véleményt, hogy hol és milyen tetoválásom van, milyen zenéket szeretek és a többi apró külcsínes dolgoknál ragadjanak le. Ezért is bújtam álnév mögé, mert nem akartam az írást, és a magánéletemet összekeverni. Sőt! A polgári nevemen - amit amúgy is utálok - nincs fent rólam az interneten semmi, még facebook profilom, e-mail címem sincs. Bár, az elég kellemetlenül esett, amikor szülői értekezleten mindenkinek le kellett adnia az e-mail címét. Nem néztek rám érdekesen a szülők, mikor meglátták az írói álnevemmel egybeszőtt címet. Á, dehogy! 

És ugyanez igaz a páromra is. Az egyik kollégája kérte, hogy jelöljék be egymást facebookon, mert ott egyszerűbb a kommunikáció.

- Nem vagyok fent facebookon - válaszolta a párom.

- Akkor te nem is létezel.
- Hát, én vagyok a láthatatlan ember.
Ez csak egy apró jelenet a mindennapjainkból, amikor a körülöttünk élők megtudják, hogy az internet világában nem létezünk. Egyszerűen nem értik, hogy számunkra nem életbevágóan fontosak a közösségi oldalak, mert akivel tartani szeretnénk a kapcsolatot, azokkal sokkal közvetlenebb módon, de megtaláljuk a lehetőségeket.

Most négy év után úgy érzem, itt az ideje annak, hogy bemutatkozzam egy picit. Na jó, ez nem teljesen a saját ötletem (?) volt. Az igazság az, hogy már többen is megkérdezték az éteren keresztül, hogy: pontosan ki is vagyok én? 
Nagyon jó kérdés, és elég hosszú lenne rá válaszolni, és ezt így direktbe nem tudom elmondani, ezért mindig hozok majd egy-egy kis információmorzsát. Legyen ez az első, pici lépés afelé, hogy kibújok a saját kis kényelmes komfortzónámból.

Úgy gondoltam, hogy a legjobb azzal kezdeni, ami az íráshoz feltétlenül szükséges: az írói környezet, ahol az alkotások születnek.
Minden írónak megvan a maga kis szentélye, ahol a könyveit, novelláit, prózáit stb. írja. Persze, ez nemcsak az írok kiváltsága, hanem minden egyes emberré. Most megmutatom, hogy milyen körülmények közt érzem jól magam, hol születnek a prózáim, a Kivetettek és a Néma bűnök. Hoztam két képet arról a helyről, ahol írni, olvasni, lektorálni, oldalt, blogot szoktam vezetni. Ez a saját kis szentélyem, ide senki, sem a párom, de még a fiam sem ülhet le, a gépemhez egyikük sem nyúlhat. És szerencsésnek mondhatom magam, mert ezt mindketten megértik és betartják. 
Persze, ehhez az is kellett, hogy mindannyiunknak külön gépe legyen. Amint megvalósult, abban a pillanatban életbe lépett egy kimondatlan családi szabály: egymás gépét nem szekáljuk. És mi történik, ha egyikünk gépe elromlott? Hát, így járt az illető. Azt a pár napot, míg megjavíttatjuk, kik kell bírnia.

Szóval, íme a két kép:


Azért a laptopom alatt befigyel az Ételkészítési ismeretek tankönyv. Ha másra nem is, de arra tökéletes, hogy a nekem megfelelő magasságra emelje a gépemet.







És persze az is látszik, hogy egy kisebb, apróbb puskát ragasztottam ki magamnak a párbeszédek helyes írásáról. Igaz, már nem használom, de eddig még nem volt szívem leszedni.

Ki, hol ír, vagy olvass? Ne legyetek szégyenlősek, és osszátok meg velem kommentben, mert kíváncsi vagyok rá!






Read More




Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML